Egy sötét helyre tévedtem
- Erik! Én Szoffy vagyok! Kérlek engedj el! Nem hagylak itt egy darabig még biztos! Ígérem! – szólaltam meg, amint a döbbenet kámforrá vált, és már inkább az erős ölelése zavart, mintsem maga a név, amin szólított.
A bilincs, amibe karjai zártak hirtelen meggyengült, ölelése gyengédebb lett, majd testét hátrébb húzta, hogy szemügyre vehessen.
A zavarodottság tisztán látszott az arcán, és egy enyhe, vörös pír is, viszont a szemei… abból a hűvös, kegyetlen tekintetből nem maradt más, mint egy kedves, szerelmes, odafigyelő arckifejezés, ami tisztán tükrözi szívének a bánatát is, amit előző szerelme elvesztésével maradt meg benne. Majd újból, másodpercek alatt megkeményítette az arckifejezését, elengedett, majd elindult a kijárat felé.
- Elnézést. Azt hiszem túlságosan is emlékeztetsz egy olyan emberre, akit túlságosan szerettem ahhoz, hogy valaha visszafogadjak. Na jó’ccakát! – morgott, és már a szobában sem volt.
Én viszont nem is tudtam megmozdulni, vagy akár annyit mondani sem, hogy maradjon, meséljen arról a lányról. Csak álltam egyhelyben és próbáltam felfogni a történteket.
- Azt hiszem tényleg ideje lenne ágyba feküdni! – ásított Avril, majd bebújt a takarója alá.
Persze rögtön vettem az adást, hogy húzzak kifele aludni szeretne, így hát meg is indultam az ajtó felé rögtön.
- Jóé… - köszöntem volna el, az ajtót bezárva, de a kis főnix megállított.
- Várj! Kérlek! Régen… szóval régen Ewer mindig mesélt nekem. Megtennéd…? – nézett rám, hatalmas kiskutya szemeivel, én pedig mosolyogtam visszalépdeltem a szobába.
Szóval ő volt az a lány, akiről Avril mesélt… így már nem is csodálkozom, hogy Erik így reagált, amikor el akartam futni.
Odasétáltam Avril ágyához, megigazgattam a kislány takaróját, és leültem mellé.
- Nos… mit szeretnél mit meséljek? – mosolyogtam rá kedvesen, ő pedig elpirulva elbújt a takaró alá, és onnan válaszolt.
- Mesélj a te világodról kérlek! – mondta, az én szemem előtt pedig azon nyomban megjelent ezernyi emlék.
- És honnan kezdjem?
- Hát… az elejéről! Honnan máshonnan? – értelmetlenkedett, de végül is igaza van.
- Nos hát akkor, hunyd le kis szemed, és jól koncentrálj… eléd tárom a múltam legmélyebb medreit is. – és így is tett.
Lecsukta kis szemét, és én már kezdtem is a mesét.
- Hol volt, hol nem volt, született egyszer egy kislány, akit az édesanyja Szoffynak nevezett el. A leányzó, a Föld nevű bolygón született az univerzum egyik kis csillaga rendszerében, amit napnak hívtak.
A kislány kicsi, szőke, göndör hajú ember volt, aki 10 hosszú év alatt olyan kislánnyá cseperedett, mint amilyen most te vagy, közben pedig sok barátot szerzett, és veszített el, de ők annak a kislánynak az emlékeiben mind megvannak egy helyen. Ez a kislány nagyon szeretett játszani. Futkározni, a vízben úszni, és mindig csodálta azokat a madarakat, akik az égen szállhattak. Mindig ugrándozott, hogy elérje őket, ámde ez az álom röpke idő alatt elmúlt. Hamarosan már az ember barátai lettek a fontosabbak, mintsem az álmai, és velük törődött többet. Szimplán pár év alatt, olyanok lettek, mint egy család. A kislányból pedig nagylány lett lassan. Viszont egy esős éjjelen, a szülei szörnyű dolgot közöltek vele. El kellett menniük messzire, viszont a barátait nem vihette magával. A kislány sokáig sírt, és nagyon szomorú volt, de minden hátralévő időt kihasznált, hogy még az utolsó perceket a barátaival tölthesse, amíg el nem válnak, örökké. Viszont hamar eljött a nap, amikor elutaztak négy fős kis családjukkal, ugyanis a kislánynak volt egy bátya is.
Sokáig tartott, amíg elérték új lakóhelyüket, ami a gömbölyű föld másik felén rejtőzködött. Szoffy persze el is aludt, és egy olyan nagyot aludt, hogy egy teljes életet is el tudna mesélni álmaiból. Megálmodta a helyet, ahol új családot talál, és ahol kiképezi önmagát, a szomorú időkre. Az álmában rengeteget szenvedett, viszont legalább annyi öröme is volt. Boldog volt, mégis szomorú, hiszen mindenki elhagyta őt, pedig annyi barátja volt. Tudod… ezen a helyen változott át azzá, amit örökölt. Egy farkassá, ami őrizte La Push erdejét, a gonosz vámpírok ellen. Majd egy nap nagyon sokan támadták meg. A vámpírok felül kerekedtek rajta, és már azt hitte meghal, de nem így történt. A nagy, fehér farkasból egy gyönyörű főnix lett, aztán felkelt amint szerelmes lett.
Szomorú volt, hogy az álomnak vége lett. Vissza akart menni a szerelme karjaiba. Viszont nem mehetett, hisz ez csak egy álom volt. De nem sokáig szomorkodott. Nem csak a helyet álmodta meg, hanem a barátait is, és a való életben is velük találkozott. Újból boldog volt, Sőt! Boldogabb mint valaha, s egy nap maga az álom valósággá vált. Sokáig nem akarta elhinni, és harcolt az ellen, ami volt. Nem akart főnix lenni egészen addig, amíg egy fiú fel nem kereste a főnixek világából, és hazahurcolta.
- És most már akarsz főnix lenni? – kérdezte csukott szemmel, már azt hittem rég elaludt.
Sokáig filóztam a válaszon… csak csendben ültem az ágyán, és gondolkoztam a válaszon.
- Igen. – suttogtam de ő már nem hallhatta, hisz már mélyen aludt.
Mindenesetre elmosolyodott, és tovább élt az álmaiban.
Lassan, halkan felálltam az ágyáról, és lábujjhegyen osontam az ajtóhoz.
- Jó éjt Avril! – suttogtam, még az ajtó előtt, majd bezártam mögöttem.
Nekidőltem az ajtajának, és egy hatalmasat sóhajtottam.
Elgondolkoztam megint magamon, és hogy mit tegyek. Nem akartam országot irányítani, nem akartam itt lenni. Vissza akartam menni a földre a barátaimhoz, vissza akarok térni az álmaimba, vissza akarom hozni Billyt és tovább élni boldogan farkasként. Ha elfogadnám az ajánlatot tuti hogy egy tucat felelősség kerülne a nyakamba. Illemet kellene tanulnom, és egy csomót kellene edzenem.
- Vissza hozhatod! – szólalt meg mellettem Erik.
Még rendesen megugrottam a hangjára. Nem tudtam hogy mellettem volt mindig. Biztos minden gondolatomat kihallgatta a mocsokja. De várjunk csak…
- Kit hozhatok vissza?
- Hát azt a pasast.
A szemeim kikerekedtek. Most komolyan arra gondol, hogy visszahozhatnám Billyt az élők sorába?
- Hogy? – kérdeztem kíváncsian – Ő már meghalt!
- Tudom. De visszahozhatod.
- Na ne röhögtess! Holtat nem hozhatunk vissza az élők sorába.
- Talán… - válaszolta, de nem nézett rám.
A falnak dőlve beszélt hozzám, és szomorúan csak maga elé nézett.
- De… - szólalt fel – Talán ha képes vagy magad olyan szintre fejleszteni, még láthatod. Hallottam egy legendát Parasi városáról. Állítólag ha képes vagy megtalálni a technikáját el tudsz oda jutni. Azt mondják, hogy a holtak lelke oda vándorol. De senki sem tud róla semmit. Ebbe a városba is csak akkor léphetsz be ha meghaltál. Legalábbis szerintem. Vagy ha kiválasztott vagy. De a kiválasztottak is csak bizonyos lények lehetnek.
- Milyen lények? – kérdeztem kikerekedett szemmel, és csak faltam az információt.
A szája széle felkunkorodott igazi, pimasz mosollyá, és csábító nézést vetett rám.
- Főnix hercegnők például. – vigyorgott rám, én pedig erőből nekivágtam a vállának.
- Kamu! – morogtam elmosolyodva, ő pedig felkacagott.
- Nem. Vagy nem tudom. Ez csak egy legenda. De nincs kedved megpróbálni?
- A hercegnősködést? Kihagyom!
- Még ha fennáll a lehetőség arra is, hogy láthatod Billyt?
A mosolyom lekókadt. Minden egyes kép előugrott Billyről.
Amikor mosolygott, amikor csak szimplán hülyéskedtünk, mikor mesélt, vagy mikor leszidta a fiúkat. Bármit megtettem volna, hogy újra lássam őt… de mi van ha így se láthatom soha, hiszen ez csak egy legenda nem?
Mondani akartam valamit, viszont hirtelen mintha a szívemet összeszorították volna. Valami nagy bajt éreztem. Nem tudtam mi, nem tudtam miért éppen most, de nagyon rosszul éreztem magam, viszont egy valamit biztosan tudtam. El kellett mennem valahova. Nem maradhattam itt.
A szívem felgyorsult, és elkezdtem rohanni a kijárat felé. Még hallottam, ahogy Erik utánam kiállt, de nem érdekelt. Amint kiértem átváltoztam, és olyan gyorsra vettem az iramot a célom felé, ahogy csak tudtam. Éreztem Eriket, ahogy próbál behatolni a fejembe, de nem engedtem. Éreztem, hogy követ, de nem tudja velem tartani az iramot. Bár sosem jártam itt, de tudtam hova tartok. Egy sötét helyet láttam a szemeim előtt, és minél jobban közeledtem, a fájdalom annyival gyengült. Majd mintha áthaladtam volna egy falon… egy sötét helyre tévedtem.
