1. fejezet

Mi a fene történt?!

Farkasként Száguldottam át az erdőn, majd főnix alakban szeltem az eget…
Azok a dolgok, amiken végigmentem semmi nem múlja fel, és mégis csak egy hosszú álom volt. Nem azt mondom, hogy hiányzik az az élet. Hisz nem volt más csak szenvedés az egész, de mégis megtaláltam végül a helyem. Tia lánya végigvitt az egészen, még ha farkas is volt. Néha még látni, ahogy árnyként átsuhan az erdőn. Jacobék szellemtörténetekkel ijesztgetik a kisebbeket, hogy bizony az az árny egy szellem, és megeszi azt, akit elkap. A sok kisgyerek be is veszi, akik a szállodánkban szállnak meg, de mi, Dave, Billy és én csak nevetünk az egészen, még ha mások komolyan is veszik. Tudjuk hogy ki az az árny, és hogy miért csak árnyként jelenik meg előttünk.
A régen számomra kisfarkasként tekintett barátom most már valódi alakban őrzi az erdőt, és én ezt tudom. A szürke farkas kiteszi a lelkét, hogy az ellenségtől védjen mindenkit.
Viszont egy este, mikor megszokottan kimentünk arra a tisztásra, ahol minden elkezdődött, csak mi, „farkaskák”…

- Hé Jake! Adj még egy kenyeret! – kiabáltam az éppen jóízűen eszegető „nagydarab” barátomnak, akin már kicsit sem látszott, hogy valódi ember lenne… inkább hasonlított már arra a személyre, aki az álmomban volt.
- Nem laktál még jól? – kérdezte.
- Tudod Jake én még nem ettem meg egy fél marhát! – vágtam vissza, és a lusta kutya felugrott és elkezdett kergetni.
Mindenki más csak röhögött rajtunk, ahogy gyerek módjára civódunk egymással… örültem, hogy visszatért ez az erős barátság, és reméltem, hogy nem is fog elszakadni soha többet.
Egyszer csak nekiütköztem valami hideg dolognak, Jake pedig mereven megállt egy helybe.
Kíváncsian tekintettem a hátam mögé, és egy rideg mosolyt vettem észre.
- Üdv hölgyem! – mosolygott gonoszan hegyes szemfoggal.
A szemem kikerekedett… reméltem hogy ebben a sötétben senki sem vette észre azt, amit én észre vettem. VÁMPÍR!
- Jó estét! – köszöntem vissza, miután nagyot nyeltem, és egy hatalmasat léptem, hogy távolabb legyek tőle.
- Oh! Nem akartam megrémiszteni! Kérem! – felém nyújtotta a kezét – Dante! – mutatkozott be, de le nem vettem a szemem az arcáról, amely csak úgy fénylett a holdfényben. Újból nagyot nyeltem.
Szemem sarkából láttam, hogy Billy is felállt a helyéről, és régi nagy szerelmem Dave is.
Paulék kérdően néztek fel rájuk.
- Szoffy! – mutatkoztam be, de nem fogadtam el a kézfogást.
A vámpír újból kimutatta szemfogát, és csak vártam a pillanatra, amikor megmozdul.
A mezőn egy meleg fuvallat futott végig, amibe én is beleremegtem. Éreztem hogy valami megváltozik bennem. Éreztem azt a régi melegséget, ami egykor körbezárta a testemet.
A vámpír arca megrezzent, és ijedten tekintett körbe, majd a szemembe rémülten.
Hallottam a farkaskák gondolatait… hallottam az összezavarodást, és a kérdéseket… halottam, hogy sokaknak visszatér az emlékezetük, és éreztem a kérdő tekinteteket, amik rajtam vernek ostort.
- Mi a franc ez. – kérdezte dühösen Dante.
- Alakváltók! – válaszolt Billy helyettem.
- Francba! – káromkodott, és lóhalálában kezdett el rohanni, mire szinte mindenki utána indult, kivéve egy embert.
A hátam mögött állt csendesen, ledermedve. Hallottam mindent, amire gondol, láttam mindent, amit a fejében leforgatott, és éreztem az érzéseit. Éreztem a bűntudatot és a sok kérdést… a kérdéseket, amik hozzám fűződnek, és tudta, hogy hallom.
- Nem tudom hogy történt. – mondtam bánatosan.
- Bizonyára ez az a nap, amikor visszatértél a kezdetekhez. – válaszolta.
- Most mégis ugyan ott járunk, csak több kérdés… több összezavarodás, és Leah-éknál elrontok mindent.
- Nem csoda, hogy szerelmes voltam Mirandába első perctől. – mondta bánatosan, mire egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.
- Szerintem ő is érezte belül, hogy meg kell változnia. – mondtam, és visszaemlékeztem azokra a napokra, amikor először szállodánkba lépett.
A szokásos cicababa társaság… hatalmas egoval és táskákkal. Akkor épp nem én szolgáltam ki őket, de amint megláttam, éreztem valamit. Talán megbánást, vagy féltést. Féltem hogy megint elveszi a normális életemet, de nem így lett, amikor a tekintetünk találkozott. Az a fennköltes nézés kedves tekintetté alakult át, és hatalmasat sóhajtott. Talán érzett valamit, de mégse tudta, hogy mi az a valami.
- Nem szeretném még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni.
- Nem fogod! – fordultam felé végre, és bíztatóan rámosolyogtam – hiszen minden megváltozott akkor is, és most sincs másként. Miranda egy kedves lány lett, még ha más is volt. Többet lóg velünk és…
- És Dave? Ha jól tudom ti egyre jobban elhidegültetek, mint Leah és Sam is. Samet tudatán kívül megint a bevésődése után húzza a szíve… de ti? Ti miért…?
- Hidd el nem tudom. Az az igazság, hogy nem érzek most sem iránta semmit, pedig kellene.
- Olyan jó volt, ahogy láttalak titeket… ahogy szerettétek egymást. Nem éreztem bűntudatot és most? Megint egyedül vagy!- zokogta el magát hirtelen, és épphogy összeroskadt, de odafutottam és megöleltem.
- Nem vagyok egyedül! Itt vagyok veletek! És Dave is itt van! Még mindig! Még ha nem is vagyunk bevésődések!
- De ez hogy a fenében lehet? Mindenki maradt ugyanaz, és ti?
- Ő nem olyan alantas lény, hogy szerelemmel éljen! – jött felénk három csuklyás alak.
Meg sem hallottam, hogy itt van valaki. Palástja vörös volt, mintha csak lángolt volna a sötétben.
Valami húzott feléjük. Csodálatosnak tartottam őket. Előkelőnek és magasabb lényeknek. Nem hallottam semmit a gondolataikból. Mintha csak nem gondolkodtak volna. Nem láttam és nem éreztem semmit, csak a sötétséget akármennyire is akartam, hogy lássak valamit.
- Feleslegesnek tartom, hogy akármit is kiolvass belőlünk, csak energiapazarlás. – mondta bizonyára a vezető, hisz ő volt elől, míg a másik kettő rejtőzködött a háta mögött.
A szemem káprázott. Honnan tudja, hogy olvasok bennük? Mi a fenék ezek?
- Nem tudom hogy sikerült a saját magad múltját megváltoztatni. Ilyet még nem láttam hibátlanul egy tapasztalt főnixtől sem, még ha ez sem volt teljesen hibátlan, hisz az emlékezete visszatért minden számodra fontos embernek… ámde te nem vagy tapasztalt, sőt! Itt születtél! – mondta csodálattal a hangjában, és lehúzta a csuklyát a fejéről.
Egy idős ember arca jelent meg. Maga a kisugárzása tökéletes volt. Energiával teli és tele pozitív töltéssel. Az állam leesett volna, ha nem tanultam volna némi jó modort.
- Mondd! Ki vagy te?! – kérdezte egy férfi hang a vezető háta mögött, akinek az arcát még mindig nem láttam a fejfedőtől.
- Szoffy…
A hangom suttogásszerű volt a csodálkozástól, ezért is köszörültem meg egy kicsit a hangom, majd a vezető elmosolyodott.
- Kevin! – hajolt meg előttem, és persze magamhoz térve én is kicsit késve meghajoltam, mire megint elmosolyodott, majd a jobb oldali személy felé emelte e karját.
- Ő itt a jobb oldalamon Eric Herceg! – mondta kedvesen, mire az a személy, akit hallhattam egy mondat erejéig előrelépett, a csuklyáját hátrahajtotta, és meghajolt előttem.
- Tiszteletem hölgyem!
- Bal oldalamon pedig a szépséges Layla Királynő! – mutatott most a bal oldalára, mire a másik személy kilépett kecsesen, dicséretreméltó gyengédséggel felemelte a ruhát az arcából, pukedlizett egyet, és hátralépett.
A vér is meghűlt az ereimbe, még ha jól is bánok a tűzzel a királynő kecsességét és ridegégét látva. Hogy igazán mihez is lehetett őt hasonlítani? Hát… mint egy gonosz mostoha…
Akaratom ellenére is Hófehérke jutott eszembe.
- Na de kérem! – mordult meg Eric… ha jól emlékszem a nevére.
- Öhm… elnézést! – szégyelltem el magam… azért ennyi eszem igazán lehetett volna, hogy rájöjjek, hogy ők is olvasnak engem folyamatosan.
Ha már a gondolkodásnál járok… bizonyára akkor ez a bizonyos Kevin a királyuk…
Hatalmas nevetés harsant fel.
- Nem! Nem vagyok király! Én főtanácsnok vagyok! – vigyorgott, és már kezdem kapizsgálni a dolgot.
- És melyik országnak a főtanácsnoka? – kérdeztem, de nem kaptam választ.
- Ha megtalálsz minket… majd megtudod!- mosolyodott el Eric, majd mindhárman meghajoltak, és hátat fordítottak, majd elindultak oda, ahonnan jöttek.
- Hé! Várjanak! De… legalább annyit mondjanak, hogy merre?

- A napkelte első sugarainál… ott találod majd a világunk kapuját! – mondta Layla, majd szárnyakat eresztettek, és a további útjukat a szél segítette.
- Még látjuk egymást! – Hallottam Eric hangját a fejemben, mintha hozzám szólt volna gondolataiban, olyan tisztán hallottam őt, majd eltűntek a csillagok felett.
- Mi volt ez? – kérdezte Jake.
- Nem tudom. – válaszoltam őszintén, hisz még fel sem fogtam, hogy éppen mi a fene történt.