Legenda
- Ki a tervezőtök? A szállodára is ráférne egy kis effajta újítás? – mondtam amint bezárult mögöttünk a kapu.
- Hmm… látom tetszik amit látsz!
- Mi az hogy! Eszméletlen gyönyörű itt minden! A fények, a csodálatos díszlet a falon, amiken ahogy látom csatajeleneteket ábrázolnak? És mond! Azok a kis fények ott mit a főnixek mellett? Talán mindenkinek van egy tündére? Hú! Tényleg! Nem válaszoltál! Tartanak a főnixek háziállatokat? ÁÁÁ Ez eszméletlen! – nem bírtam befogni a szám, annyira fel voltam dobva az új látványtól.
- Erik! – hallottam meg egy magas hangot, és rögtön hátrafordultam. Egy kisebb főnix repült oda a herceghez, és dörgölőztek össze, majd rám nézett és rögtön felém csapdosott a szárnyaival - Á! Hát megérkezett a hercegnő?! Waó de szép! Hát anyáéknak azért mégis csak van ízlésük!
- Tessék?! Héhéhé! Nem! Én nem leszek a hercegnőtök! Én csak… én… - hirtelen eszembe sem volt hogy miért jöttem el egészen idáig, hiszen tényleg nem akarok uralkodó lenni. Főleg nem úgy hogy semmit sem tudok.
- Jaj ne butáskodj! Én leszek a legjobb udvarhölgyed a világon! Erik herceg pedig igen kapós fiatal ember! Örülj neki hogy a királynő kiszemelt!
- Avril! Csillapodj! – szólalt meg egy női hang, amire melegség árasztotta el az egész épületet… na nem mintha eddig nem lett volna barátságos. A talajon egy csodálatos királynő nézett fel ránk, és kedvesen mosolygott a meleg, szeretetteljes szemeivel.
- Örülök hogy újra láthatlak! Kérlek! Gyertek le! – mondta, és kecsesen elindult egy ajtó felé.
- Gyere Szoffy! Ne is törődj a húgommal! Még kész szerencse hogy hamarabb születtem mint a testvéreim. – repült mellém Erik, majd beirányított egy csodálatos nappaliféleségbe, ahova a királynő az imént besétált.
Az egész tér bár kisebb volt mint az előtér, de mégis hatalmasnak látszott… talán mert a falakat, amiket könyvek borítottak, néhol üveg védte, amin át lehetett látni szinte az egész országot.
- Hé! Veled nem hiszem hogy jobban jár az ország Erik!
- Fejezd már be! Én sokkal felelőségeljesebb vagyok mint te szóval maradj meg inkább udvarhölgyhez… legalább a csicskamunkához értesz!
- Cöhh.. nem tehetek róla, hogy te tehetségtelen vagy segítségben!
- Mi van? Sokkal többet tettem életemben mint te valaha!
- Talán mert 200 évvel idősebb vagy mint én!
- Gyerekek! Fejezzétek be! Csak nem azon vagytok, hogy elijesszétek a vendégünket?! – szólt a két testvérre az anyuk, miközben felém mutatott kezével, majd rám mosolygott - Kérlek bocsáss meg nekik! Kérlek! Változz át! Mi is ebben az alakban járunk inkább! Ne vesztegesd feleslegesen az energiád!
- Oh! Igen is felség! – kaptam észbe, majd a levegőből letettem a lábam a talajra, és rögtön fel is öltöttem csodálatos lánghatások között azt a ruhácskámat, amelyet szoktam.
Vörös, fodros, tollal borított ruha, ami eltakar mindenemet a mellkasomtól kezdve a lábam sarkáig, míg a hátamat és a karomat egyáltalán nem. Egyszerűen csak egy pánt fogja meg az egészet, ami a nakamnál van megkötve. Mindenesetre imádom ennek a ruhának a könnyedségét! Ráadásul annyira gyönyörű! Szó szerint rám van öntve.
- Istenem! Sokkal szebb mint álmaimban! Ez valami eszméletlen! Bocsáss meg! Erik szerencsés hogy veled lehet! – szállt le a két testvérpár is, ők is ugyan úgy toll ruhát öltve.
- Avril! – förmedt rá Erik – Csillapodj!
- Nocsak! A herceg nem bírja a kritikát? – vigyorogtam a fess fiatalemberre, aki újból vörös köpenyben állt előttem szinte már csillogó szemekkel, alig bírva a férfiasságával.
- Csak nem máris egyenjogúnak tartod magad hogy ilyen könnyed szavakat használsz? Ezek szerint belementél a játékba?! – vigyorgott azt hiszve, hogy ezzel most visszavágott.
- Azt egy szóval sem említettem hogy hozzád megyek.
- Hogyan?! – kérdezte hirtelen Avril ijedt arccal. - De hát én azt hittem…
- Semmi baj kicsim! Még nem állsz készen igaz?
- Én nem is akarok hercegnő lenni! Kérem értse meg felség! Én csak azért jöttem el, hogy…
- Megvédd őket. Igaz? – mosolygott rám kedvesen, befejezve mondatom – Nos… látod pont ezért választottalak téged! Láttam rajtad már az első találkozásunkkor, hogy van benned valami, ami azzá tesz, aki vagy.
- De hát mi sohasem találkoztunk! – válaszoltam kissé kétségbeesetten.
- Talán nem emlékszik a kishölgy a gonosz mostohára? – kacagott fel mögöttem egy ismerős hang!
- Mindig jókor jössz Kevin! – mosolygott felé a hercegnő, az én állam meg nemhogy leesett… megszűnt létezni.
Gonosz mostoha?! Ő lenne az a nő aki olyan hideg volt hogy ha lett volna nálam 30 takaró az se lett volna elég, hogy melegen tartson? NEM! Ez kizárt! Tuti hogy nem ő!
- Ez természetes Layla Királynő! – Hajolt meg a főtanácsnok a királynő előtt – Szoffy! Csukd be a szád! Nem illendő! Aj… sok dolgom lesz még veled.
- Miért nem tudja senki sem felfogni hogy én nem leszek hercegnő?! Világ életemben először vagyok itt! Én erre ha akarok sem tudnék képes lenni!
- Persze hogy először vagy itt! A kastélyba nem engedünk ám be mindenkit!
- Nem a kastélyban! – robbant ki belőlem hirtelen a harag… nem tudom honnan jött, de teljesen elszakadt már nálam a cérna, és hirtelen visszaváltoztam szárnyas lénnyé – Én még világ életemben nem voltam főnixiában, vagy Apoycityben vagy tudja a fene hogy mi ez! Világ életemben a földön éltem rendes, normális emberek között, ahol a gravitáció szentebb dolog volt mint maga a biblia! Miért nem bírjátok felfogni, hogy én nem ide való vagyok? – törtem ki teljesen magamból, és a lángok amik eddig bevilágították a szobát kialudtak, és már csak az én haragom lángja nyújtott fényt, talán nagyobbat, mint azok a kis gyertyák.
Ámde a „félelmetes” alakomat felöltve sem változott át senki, hogy velem szembe szálljon, egyedül egy rémült tekintetet láttam. A kis Avrilét, aki olyan volt, mintha csak egy 10 éves kislány lett volna, ámde úgy is tett, teljesen olyan volt, pedig biztos több annál.
Viszont a haragom teljesen elszállt a rémült tekintetét látva. Olyan volt az arca, mint aki a legszörnyűbb rémálmát élte át, majd amint teljesen lecsillapodtam, és újból visszaváltoztam emberi alakomba, megbánó tekintettel néztem, ahogy a kislány kirohan a szobából sírva.
- Ne haragudjatok! – mondtam lehajtott fejjel. Nem bírtam a szemükbe nézni.
- Ugyan! Ne is törődj velünk! Mi nem haragszunk, inkább csak annyira kérnélek, hogy menj és vigasztald meg azt, aki a legjobban várt téged!
Amint az utolsó szavakat meghallottam, én is rögtön rohanásba kezdtem utána. Csak futottam amerre láttam, és amerre úgy gondoltam jó ötlet elindulni , ámde nem sok kellett, hogy eltévedjek, és ne tudjak visszatalálni. Kész labirintus ez a kastély, de nem adom fel a keresést.
Szegény lány… én meg jól megijesztettem, de vajon miért nézett rám olyan dezsavűs szemekkel? Olyan volt, mintha már látta volna ugyan ezt.
Mindenesetre futottam tovább és tovább, most nem volt időm gondolkodni, most is biztos sír valahol, amikor biztos annyira örült nekem. Olyan kedvesen fogadott, én pedig még nem is köszöntem neki, és be se mutatkoztam, csak néztem bambán, és vihorásztam azon, ahogy a testvérét oltogatja. Ez nem volt szép tőlem, és még ráadásul fél órát sem töltöttem el, de máris felgyújtom a kastélyt… istenem az a rengeteg könyv, remélem nem kapott lángra egy sem. Istenem egyáltalán nem figyelek oda semmire!
- Minek vagyok én itt? – álltam meg hirtelen, és elgondolkoztam ezen a kérdésen.
Vajon a többiek nagyon mérgesek? Anya biztosan nagyon aggódik, ahogy a farkaskák is, és Jackson… istenem! A bátyám, biztosan még jobban tele van kérdésekkel, és rettentően dühös lehet, hogy csak úgy otthagytam.
De lehet hogy nem is emlékeznek rám. Valószínű hogy már nem vagyok más nekik, csak egy olyan ember, akik mellett elmentek egyszer az utcán, vagy még az sem. Nem vagyok én való sehova. Most már minek is vagyok a világon?
- Ne gondolj ilyenekre! – hallottam meg Avril hangját, és egy asztal alól bújt ki piros orcával. – Igenis fontos ember vagy! Mindenkinek van egy célja a világban, még ha senki sem tud róla, de biztos vagyok benne, hogy te mindenkinél fontosabb vagy!
- Ezt miből gondolod?
- Na gyere! Van egy legenda, ami biztos érdekel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése