5. fejezet

Mit titkolsz előlem?

- Sok mindenen keresztülmentünk… - szólalt meg vagy fél óra csönd után.
Az után a veszekedés után, már csak egy évet voltunk Európában, aztán ideköltöztünk… Nem is történt olyan régen az a bizonyos veszekedés… de mégis elfelejtettük. Végül is mind a ketten buták voltunk, mára meg már szinte felnőttként kezeljük egymást… vagyis… amennyit beszélünk egymással.
- Igen. Hihetetlen hogy mi minden történt, most pedig itt ülünk, és nem tudunk semmiről beszélgetni. – néztem fel a könyvemből… végül is minek bámuljam, ha nem fogom fel ami benne van?
- Ja. – mosolyodott el.
- Nos… - kezdtem bele akkor a faggatásba – mi van veled? Látom sikerült beilleszkednek.
- Igen… - nagyot sóhajtott – de azért még mindig hiányzik… - mondta, és tudtam, hogy kire céloz – És te meg Dave? – kérdezett vissza.
- Már nem vagyunk együtt – ráztam meg a fejem, mire leesett az álla.
- Mi??!! Hát hogyhogy? Annyira örültél, amikor megláttad, pedig nem hiszem, hogy ismerted valaha.
- Hát… - gondolkoztam mit is mondjak… hisz az igazat nem mondhatom el – Első látásra szerelem – válaszoltam - Tudod… olyan pasira vágytam, amivel ki volt tapétázva a szobám, és Tádáááám. – mondtam ki, ami először eszembe jutott, de ha valaki, hát ő túl jól ismert.
Tudta jól, hogy hazudok, de inkább hagyta… azt is tudta, hogy úgysem mondanám el neki, és majd talán úgyis elmondom neki valamikor… de ezt most nem mondhattam. Titok volt, és csak „ők” tudhattak róla… azok a barátaim, akik mellett voltam mindeddig LaPushban.
Újból beállt a csend… csak halkan ültünk egymással szembe megint.
Visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor Megismertem Davet. Már az első pillanattól beleszerettem, pedig pont megtámadtam. És annak ellenére amiért jött nem ölhették meg Jacobék… most pedig elment…
Majd eszembe jutott az elmúlt pár nap… az a tábortüzes buli… a múltam felbukkanása, pedig már el is hittem, hogy álom volt… hisz mi más lehetett? Majd azok a főnixek, és a rengeteg kérdés… Billy…
A szám automatikusan lefelé kunkorodott. A hiánya újból belém mart, és képtelen voltam azon túllépni, hogy megint elvesztettem, hisz mennyire örültem neki, amikor újból megláttam.
Utálom a természetet… hogy nem lehet változtatni rajta… nem lehet semmi jó ebben az életben… nem jár semmi, csak a szenvedés?
- Mi a baj? – kérdezte Jackson, mikor észrevette, hogy belül erősen vívódok valami miatt, én pedig inkább csak megráztam a fejem… nem akartam erről beszélni… még kikotyognék valamit – Na! Ne kéresd magad! Tudod, hogy úgyis kihúzom belőled! – egy halvány mosolyt küldtem felé, és gondoltam egye fene… ezt egyszer úgyis meg fogja tudni.
- Gondolom tudod ki az a Billy!? – kérdeztem, de az, hogy jelen időben beszéltem róla csak még jobban fájt.
- Persze hogy tudom! Úgy ragaszkodsz hozzá, mintha csak a nagyapád lenne a nagy mesemondó! – mosolygott, de én nem tudtam viszont mosolyogni, mert előtört az a sok emlék újból és újból, és a könnyek megint gyűlni kezdtek a szememben… még sosem kellett ilyen helyzetben róla beszélnem, majd a könnyek csíkként folytak le az arcomon, ami visszatükrözte a tűz fényét. – Hé! Mi a baj?! Szoffy mondd el nyugodtan! – mondta, és odacsúszott mellém a heverőre, majd átölelt.
- Tudod… - kezdtem el mesélni, és le sem vettem a szemem a tűzről, ami egyre nagyobb lángon kezdett el égni – ő volt a legjobb barátom… amikor nem volt mellettem senki akkor ő ott volt… megannyiszor mentette meg az életemet, és tette szebbé.
A lángokban visszatükröződött az egész történetem… ahogy egy farkasként kifulladva heverek a harc után Billy háza előtt, míg Jacobék nagyba buliznak. Puskával jött ki, de amint megismert rögtön bebugyolált és gondozott. Ő volt az, aki észheztérítette a többi farkaskát… ő volt az aki visszahúzott arról a bizonyos szikláról, és bár ő megmentette az életemet, én már másodjára vesztem el őt. Jobb lett volna, ha én is meghalok a vámpírharapásban ugyan úgy, mint ahogy ő, mintsem főnix alakban bolyongjak egyedül tapasztalatlan farkasokkal, akik azzá tettek, ami most vagyok.
- Hogy érted azt, hogy megmentette az életedet?! Ugye nem voltál élet halál veszélyben!
- Nem! Ugyan ne hülyéskedj – kamuztam rögtön, de neki nem lehet.
- Úr isten Jacobék hagyták volna, hogy meghalj!
- Jaj hagyd már abba! Nem halt meg senki, és az amúgy is csak egy álom volt… - a szám elé tettem a kezem… ebből többet árultam el, mint kellett volna.
- Mit titkolsz? – kérdezte gyanúsan, és ez a hangnem nem gyermekded viccelődés volt.
- Semmit… - próbálkoztam, de tudtam, hogy nem bújok ki ez alól.
- Szoffy! Ne titkolózz kérlek! Mégiscsak a bátyád vagyok!
- Attól még vannak személyes ügyeim.
- Én is mindent elmondok, csak mond el!
- De..
- Szoffy! – szólt rám mérgesen, és megadtam magam. Nem tudtam mit tenni. A Gondolatai haragosak voltak, és a fantáziája teljesen beindult… már olyanok voltak a gondolatában, hogy Dave megerőszakolt, meg Jacob az erejével fenyegetett. Nagyot sóhajtottam.
- Gondolom emlékszel arra a pillanatra, amikor kiléptem a kocsiból, és rohantam mintha csak 5 perc menekülési lehetőséget adtak volna, hogy megszökjünk a haláltól…
- Persze – nevette el magát – Amint felkeltettünk olyan rémült fejed volt, hogy sajnálom, hogy nem fényképeztem le.
- Ez… nagyon komoly volt… apával is beszéltünk már róla, és ő azt mondta, hogy a gondolataim csak a vágyaimat tükrözték vissza, de… mégis olyan érdekes… - kezdtem bele a mesélésbe, és tudtam, hogy most mindent el kell mondanom…
”Minden ugyanaz volt… az erdő… a fák… Az egész álom azzal kezdődött, hogy megérkeztünk, és összeismerkedtem Jacobbal… igen! Ott is ugyan úgy hívták, mint a többieket… igaz mások voltak, de mégis ugyan azok. Rengeteget tekeregtünk kettesben, és sok mindenre rájöttem… mint például arra, hogy vérfarkas, úgy mint Sam, Embry Seth és az a kis indián csapat akikkel folyton együtt lógok. Mindenki ugyan úgy volt benne az álmomban… kivéve Billyt. Őt tolószékben ismertem meg… kedves ember volt, bár vele az elején nem sokat találkoztam. Ők mind farkasok voltak, és egy dolog miatt védtek minket… a vámpírok ellen. Az egész faj azért volt, hogy a vámpírok ne tudjanak minket megtámadni… minden farkas csak a védelmünkre szolgált.
Majd egy nap… érdekes álmaim lettek… Jacobbal voltam… szerelmesek voltunk, és minden olyan… olyan más volt. Rá pár nappal én is farkassá változtam. Fehér farkasként szeltem át az erdőt… és Jacobbal nem sok kellett, hogy az álmaim valóra váljanak… az egyik este épp ezért volt kialakítva… hogy minden megtörténjen, de… a bevésődés mindent megváltoztatott.
Tudod… a farkasoknál van egy bizonyos érzés, ami felülkerekedik a szerelmen… nos… Jacobhoz is elért ez az érzés, épp amikor a csóknál jártunk egy női sikítás mindent megzavart, és megváltoztatott. Amint meglátta Mirandát rögtön bevésődött, és innen kezdődik az én utam. Egyedül maradtam.
Nem voltak társaim, hisz mind annyira örültek Mirandának, mint a farkuknak. Hetekig egyedül őriztem egész La Pust… sokszor támadtak meg… és volt, amikor már halálvágyat is éreztem.
Egyik nap ahhoz a sziklához mentem, ahol tisztán látszik egy öbölből, ahogy a nap találkozik az óceánnal… le akartam ugrani. Meg akartam halni annyira szenvedtem, hisz egyedül voltam… ekkor jött képbe Billy. Ő húzott vissza, hogy ne fosszam meg magam az élettől, és ő volt az, aki újból visszaadta nekem a reményt, hogy még van, aki mellettem áll. Másnap ismertem meg azokat az ellenségeimet, akiket barátommá fogadtam. A Cullen család vegetáriánus vámpírként szobrozott Forks területén, és ők voltak az úgymond új barátaim. Végre visszatért szinte minden a normális kerékvágásba, de Billy nem hagyta annyiban, hogy a farkaskák egymagára hagytak egy kölyköt, aki még most tanult, így visszatértek, de titkokat rejtegettem, és nem tudtam már ugyan úgy köztük lenni, hisz farkasként egymás gondolataiba láttunk. Tudtunk mindent… és én olyan titok örzője voltam, amit a farkasok nem engedhettek meg maguknak. Bella Swant vámpírrá változtatták, és a megállapodás, miszerint eltűrjük magunk mellett őket szertefoszlani látszott, de nem hagytam magam, és csaknem halálos sebet ejtettem a vezéren, hogy őket védjem, hisz ők velem voltak, míg a társaim nem.
Magányosan éltem, amíg barátúknak mondtak… ezt neveztem én magányos barátságnak.
Nagy nehezen rá is vettem őket, hogy hagyjuk békén őket, és éljünk velük békébe, és minden folytatódott a normális kerékvágásba, míg bele nem untak, és újból magamra hagytak.
Pár hét telt el egy újabb vámpírtámadás előtt… ámde az mindenkin sebet ejtett.
Akkor volt az, hogy először elvesztettem Billyt, és nem tehettem ellene semmit. A vámpírt a véremmel öltem meg, ámde az én vérem is változott. A farkasok visszatértek ez után a tragédia után, de én már nem voltam az, aminek születtem. Az életemet már-már az égen éltem, hisz a kémiai vegyülés ezt váltotta ki a farkas énemből. Főnixként éltem búsan… megint egyedül, még ha ők vissza is tértek, hisz ő volt a legjobb barátom. Megmentett a haláltól… még ha én nem is tudtam az övére vigyázni. Igazán figyelhettem volna jobban, még ha egyedül is voltam.
Nem sokkal ez után jött annak a vámpírnak a társa, aki nem volt más mint Dave. Utálnom kellett volna teljes szívemből, de az élet őt választotta ki nekem, és a főnix alakom talán erősebb érzelmekkel táplálta a bevésődést, így nem tudtam rá haragudni.
A csapat újból kezdett összeállni. Amit Billy tett… azt nem lehet felülmúlni. Nem csak megmentette… megváltoztatta a keserű életemet, és a farkaskák immáron rám hallgattak, mint legerősebb lény… hisz farkasként hetekig éltem egyedül, és tartottam a frontot. Nem esett bántódása senkinek… csak egy embernek, de ők tudták jól… még ha én úgy is vélem, hogy nem az én hibám.
Egy tábortüzes bulin lett vége mindennek. Dave karjaiban feküdtem… boldog voltam, hisz az a kis csapat újból összeállt, és megint egy falka voltunk, még ha a vegetáriánus vámpírok jobban csatlakoztak a köreinkhez.
Másnap arra ébredtem, hogy egy kocsiban vagyok, és újraélem ugyan azt a napot, amikor megérkeztünk. Sokszor kívántam azt, hogy bárcsak egy álom lenne az a sok szenvedés… de mindez pont akkor következett be, amikor ez eszembe sem jutott volna. „ – csak meséltem és meséltem… nem álltam meg egy percre sem, és ő mindvégig hallgatott csendben, majd adtam olyan 3 percet, hogy felfogja amit hallott, és elvigyorodva köhintettem – Na erre varrjál gombot. – vigyorogtam tovább… biztos hogy csak egy mesének fogja hinni, és azt fogja mondani, hogy ezt meg kell írnom könyvbe…
- Nem!! Ez nem lehet csak egy álom… jól ismerem… túl komolyan és odaadóan mondta… ez… ez nem lehet… ez csak egy mese… és mi az hogy először…
- Hát persze hogy mese! Miért mit hittél mi?! Megtörtént történet? Egyszerűen csak olyan valóságos volt. Azért mondtam olyan „odaadóan meg komolyan” – idéztem őt szem forgatva.
- Mi?! Olvas a gondolataimban? – kérdezte, és megrémültem.
A pupillám kitágult, de próbáltam a rémületemet elnyomni inkább magamban, hogy ne látszódjon rajtam. Bella rossz szokását használtam fel, miszerint ráharaptam az alsó ajkamra, így próbáltam visszafogni magam, és újból a könyvre néztem, és úgy tettem mintha olvasnék.
- Tudod jól hogy nem tudsz átverni! – mondta haragosan.
- Miért akarnálak átverni!? Elmondtam mindent.
- Te olvastál a gondolataimban!
- Dehogy olvastam!
- Most is!
- Dehogy csak hangosan gondolkozol!
- Sosem gondolkoztam eddig hangosan ezt te is tudod!
- Akkor valamelyik hülye barátodtól szoktad el.
- Cöhh… Jessica az egyetlen, akinek ilyen zavarai vannak, de ez nála egy öröklődő betegség…
- Az ilyen betegséget nem csak örökölni lehet.
- Mi van?! Na látod! Ezt pl. csak nekem mondta el, és nem szoktam továbbadni semmit te is jól tudod!
Meghőköltem. Igaz… nem szokott sosem továbbadni semmilyen titkot… inkább megtartja magának… a francba! De mi a fene, hogy így hallok másokat, mintha mondaná?!
- Még mit titkolsz előlem!?