2. fejezet

Ahol Billy élt egymagában

Amint elrepültek főnixalakban, eltávoztam a tisztásról arra hivatkozva, hogy ezt még meg kell emésztenem, ami részben igaz is volt, de nem csak ezért mentem el onnan. Féltem, hogy a többiek rosszabbul reagálnak, és hogy megint sikerül eltaszítanom őket magamtól. De nem csak e miatt az érzés miatt menekültem. Tudni akartam, hogy mit is jelentenek ezek. Utána kellett néznem ennek az egésznek. Biztos vannak bizonyos könyvek, amelyekből mindent megtudhatok erről… talán még ha csak mítoszokat is találok akkor is kell az információ.
Viszont mielőtt belekezdtem a kutatásba elgondolkoztam mindenen.
Visszaemlékeztem mindenre, amit mondtak és ahogy mondták. Olvastak a gondolataimba, de én nem tudtam az övéjükbe. Nem láttam semmit úgy, mint ahogy Edward nem lát Bella fejébe, és tudták, hogy mit csinálok… tudták, hogy olvasni akarok bennük, de mindezt hogyan? Én sem érzem azt, amikor Ed az én fejemben kutat.
Egyáltalán mi a fene történt? Miért jöttek vissza, és hogy értették azt, hogy „tapasztalt főnixek” na meg mi az hogy „hibátlanul” változtatni a múlton? Egyáltalán nem is akartam változtatni a múltamon, csak úgy hirtelen megtörtént minden… és ha már ez egy főnix képesség is, akkor hogyan csináltam szabad akaratom nélkül?
Annyi a kérdés, hogy fáj tőlük a fejem, és azt sem tudom, hogy melyikre keressek először rá, de mégis el kell kezdenem valahol…
Talán jobban járok, ha először is beírom azt a bizonyos mondatot, amit az a Lyla mondott
„A napkelte első sugarainál egy új világ” – gépeltem be a keresőbe, de mit sem találtam, mint a „A keresett kifejezés egyetlen dokumentumban sem található meg.” feliratot.
Hatalmasat sóhajtottam. Nem tudtam mit tehetnék még… talán Carlisle tud valamit róluk… de ki tudja… talán még ő sem… talán vannak bizonyos könyvek erről, de ha vannak is, hol találhatnám meg őket?
Újabb és újabb kérdések özönlöttek és nem tehettem semmit ez ellen. Azt sem tudtam, hogy most akkor Carlisleék élők e vagy holtak, Dave visszaváltozott de ők?! Velük mi van? És Dave iránt hogyhogy nem érzek szerelmet? Mit jelent az, hogy nem vagyok ilyen alantas lény?
Már elegem volt minden kérdésből, és már nagyon fájt a fejem is. Nem tudtam semmit, csak azt ami vagyok, és hogy egy hosszú beszélgetésre vagyok hivatkozva.
Minden ami történt… amiről azt hittem nem más mint egy álom visszatért, és nem tudok ellene tenni semmit. Minden érzelem visszatért, és talán a baj újból halmozódik. Most válaszolhatok majd olyan kérdésekre, amiket én magam sem tudok… amik a fejemben keringenek…
Kopogtatást halottam az erkélyről… a gondolat menetem megszakadt, és kíváncsian hallgatóztam kifelé.
Bár halványan, de megéreztem egy-egy illatot. Billy és Carlisle
Rögtön szaladtam, hogy beengedjem őket, és végig kérdezgessem Billyt… végül is ő tudta azt, hogy mi vagyok rögtön. Ő tudott annyit mesélni Tiáról… talán érte is érte jöttek, és ezért nincs már közöttünk… talán ő is azt a bizonyos utat kereste. És mi van, ha az információ túl veszélyes volt és ezért el kellett menekülnie? Én nem akarok elmenni innen, még ha most úgy is adódott a helyzet, hogy akadályok előtt állok. Ide köt minden… itt váltam azzá, ami vagyok. Itt nőttem fel és itt tapasztaltam meg az életet. Én aztán innen egy tapodtat sem megyek!
Nagy örömmel rántottam ki az erkélyajtót, de a látvány rögtön lebénított. Carslisle a hátán hozta be Billyt, aki eszméletlenül hevert. Talpig véres volt…
A rémület magába rántott, és mozdulni sem tudtam. Carlisle úgy került ki szélvész sebesen, letette Billyt a földre, és úgy látta el.
- Az a vámpír… Billy is utána iramodott, és elkapta. – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.
- Minden az én hibám.
- Nem tehetsz róla! A spanyol Salatore dinasztia követe volt… de elmenekült.
A vér egyre jobban meghűlt bennem. A név hallatára összeroskadtam…
- Salvatore… - ismételtem, és könnyek kezdtek áradni a szememből – Dave? – kérdeztem egy kis idő után, amint megbírtam szólalni.
- Ő utánaeredt. Nagyon…
- Tessék? – kérdeztem belevágva a szavába – egyedül?
Választ nem kaptam… Carlisle szomorú képpel érezte otthon magát, miközben éppen egy függönyt szaggatott szét.
- Nem lesz baja! Egy családból származnak. Családok között nincs viszály.
- Hát most lesz! – mondtam, és rögtön témát váltottam.
- És Billy?! Túléli? – kérdeztem újból a mély retargiát visszahozva.
- Még él… a lábát teljesen szétszedte. Gyorsan kell cselekednem… ha nem állítom el a vérzést…
Többet már nem voltam képes meghallani. Tudtam, hogy le fog bénulni a lába… vagy ami rosszabb… meghal.
- Istenem! – sírtam el magam újból, de már nem volt erőm megtartani magam.
A gondolataim szétáradtak… visszaemlékeztem azokra az időkre… nem lennék képes megint ugyanazt átélni levél nélkül. Akkor is egy Salvatore végzett vele… nem tudnám nem utálni Davet, ha most a családjából újból elvenné tőlem Billyt valaki. Nem tudnék a szemébe nézni. Az álmomban sikerült… ott megvolt a bevésődés. De most?! Most nem lenne semmi csak a mély gyűlölet, még ha nem is ő tehet róla. Akár ha az illatát megérezném rosszul lennék, hisz egy család… bár a vér mást mutat… a név egyezik, és ezen nem tud változtatni.
A napok egyre csak teltek és teltek. Dave nem jött haza még, de nem is látnám itt jó szemmel. Billy állapota egyre csak rosszabbodik… a kómából még nem kelt fel. A kérdezősködés elmaradt… mindenki inkább abban reménykedett, hogy az öreg mesemondó felébred, aki tökéletessé tette a napjainkat. Jacob teljesen összetört, és Miranda emlékezete is gyarapodott a múltjával.
Gyász honolt a La Pushi erdőben… az idő hidegebb lett… a madarak sem csicseregnem már. Beköszöntött az ősz… a falevelek sárgultak, és minden növény már az elmúlást várja, hogy majd utána újjá születhessenek.
Egyik nap hatalmas viharra ébredtem. Falevelek csapkodták az ablakomat, és az eső áztatott mindent. A szél haragosan akart betörni az ablakomon, és szomorú vonyítást hordozott magával. Egy hívó szó volt… vagy nem is tudom mi. Nekem szólt vagy másnak? Nem tudtam belőle kivenni semmit. Nem nekem szólt, viszont engem is figyelmeztetett. Tudtam hogy valami baj van!
Az erkélyen át rontottam ki a szabadba, és percek alatt azon a helyen voltam, ahova hívott a szívem.
Carlisle szomorúan állt a viharban, mintha csak egy kőszikla lett volna. Várt rám. Tudom! Hallottam már a farkasok gyászos dalát. Miranda az ablak mögül figyelt szomorúan. Nem volt benn senki más. Minden farkas kint énekelt, Cullenék pedig nem akartak zavarni.
Carlisle mellet lassan megtettem az utolsó lépteimet csendben. Meg sem szólaltam… nem jött ki a torkomon hang, és így mentem végig egészen annak az embernek az ágyáig, aki talán tudott volna valamit. Aki mindvégig velem volt, és sosem hagyott cserben. Az egyetlen ember, aki mindenkit képes volt helyettesíteni… és akit másodjára vesztek el.
Se levél, se hagyaték… semmi emlékem nincs róla, csak az a kihűlt test, ami az ő illatát betöltő szobában pihent. De ez az illat már nem volt a régi. Ez hűvös volt, és halott.
Nem tudtam már sírni sem. Csak tartottam magam kihúzva. Rideg voltam, és fagyos… megálltam egyhelyben, és szomorúan tekintettem most már örökké alvó barátomra.
A levelek itt, az erdő közepén sokkal hevesebben verték az ablakot, a szél pedig egyre haragosabb lett. A víz már nem esett, hanem ömlött az égből, viszont a farkasok dala még mindig erőteljesen hangzott. Legyőzték a szél éles sikolyát, és tovább siratták Billyt.
A konyhából csörömpölés hallatszódott… de én még mindig nem mozdultam. Tudtam mi történt… Hiszen Billy is először a lábát vesztette el, majd az életét… az az ablaküveg sem maradhatott épen. De nem tettem semmit, csak álltam, és tűrtem, ahogy a hideg szél beáramlik a szobába.
Megéreztem Jacob szagát. Szinte láttam magam előtt könnyes arcát, ahogy Miranda hisztiét próbálja csendesíteni, majd elhalkult a többiek éneke is, és újból összegyűltünk ezen a helyen… itt, ahol Billy élt… egymagában.