9. fejezet

Apoy kastélyában!

Ez a kérdés olyan szívhez szóló volt, hogy a vér is meghűlt bennem. Olyan… nem is tudom… fontosan kérdezte, mintha valami olyasmi kérdésre kellene készülnöm, hogy „meg akarod menteni a világot?” vagy valami hasonló fontos kérdés.
Kissé rémülten, mégis kíváncsian néztem felé, és próbáltam kinyögni valami válasz félét.
- Hát… izéé… ahogy gondolod. – dadogtam
- Légy a feleségem!

Fél óra múlva

Csak állok és nézek ki a fejemből… azt sem tudom, hogy veszek e levegőt vagy nem, fogalmam sincs jelenleg hol vagyok, és hogy mi a nevem… de most ez miért is érdekelt volna? Megkérték a kezem… egy tök ismeretlen fazon, aki elvileg, valami nagy uralkodó egy olyan világban, ahol még nem is jártam.
Már maga a szándék is visszataszító volt, de miért? Hiszen egy uralkodó, bizonyára teli jogokkal, és vagyonnal, egy fess fiatalember, aki igen jóképű, egészen partiképes. De akkor miért rémiszt meg ez a gondolat?
Hirtelen kacaj ütötte meg a fülemet, kedves, kis rövid nevetés.
- Ennyire azért mégsem volt megdöbbentő a kérés. – mondta Erik
- Tudod… itt nem szokás pár nap után házasságot kötni.
- Ezt elhiszem – mosolygott – Viszont az én szüleim ilyenek… ha kiválasztanak egy személyt páromként, akkor annak úgy is kell lenni.
- De miért pont engem? Hiszen én szinte semmit sem tudok, hogy mi folyik odaát.
- Ha hiszed, ha nem nekem is csak egy halvány fogalmam van az egészről. Bizonyára akik felettem állnak, azok többet tudnak, hogy miért is téged jelöltek ki.
- Mi az a sejtés? Had tudjam én is!
- Sajnálom, de nem adhatok ki belső információkat… - hajtotta le a fejét.
- Micsoda??!! Most kérted meg a kezem!
- Az még nem jogosít fel arra, hogy titkos infókhoz juss!
- De… valami választ azért csak érdemlek.
- Még azt sem tudod, hogy odaát milyen a világ?
- Épp ezért kérdezek ilyeneket! Szerinted hogy legyek egy másik világ vezetője, ha nem is tudom hogy mi hogy működik ott.
- Ha ott leszünk mindent megértesz!
- És pontosan az mikor is lesz?
- Amint elfogadtad, hogy a párom leszel, rögtön oda is mehetünk!
- Te ugye most csak hülyéskedsz?! Alapból nem akarok oda menni a minap történtek után! Muszáj itt lennem, és védenem a többieket!
- Fogadd el, hogy te csak hátráltatod őket!
- Mi van? Nélkülem már La Push népe rég vértócsákban feküdne… áhh bocsánat… kijavítom magam! Egy csepp vérük sem lenne!
- És ez mind azért, mert te itt vagy! Ebbe még nem gondoltál bele?
A lélegzetem is elakadt… futni akartam , de nem vitt a lábam… megrémültem ettől a kifejezéstől, hiszen most döbbentem rá, hogy ebben lehet valami… a fekete főnixmadár… eddig még eszembe sem jutott… vajon ő ki volt? És mit keresett itt? Képtelenség hogy ő és Erik barátok legyenek!
Könnyek kezdtek gyűlni a szemembe… Dave miattam vezette ide a sereget… azt akarták, hogy velük menjek… majdnem meghaltak a barátaim… miattam…
- Bocsáss meg – szólalt meg kétségbeesetten újra.
- Ugyan mégis miért kérsz bocsánatot?
- Nem így kellett volna hozzád vágnom, de kérlek értsd meg! Fontos, hogy a családod mellett légy!
- De nekem ők a családom… én ide… - nem tudtam befejezni a mondatot.
Talán tényleg igaz… nekem itt már semmi keresnivalóm. Eddig se volt, és nem is lesz ezek után. Egy különc lettem… nekik nincsenek szárnyaik, én pedig már nem vagyok olyan, mint régen… mikor még négy lábon jártam az erdőt, és bár nem szabadna… akkor is eszembe jutnak még a régi fájdalmas, magányos emlékek. Muszáj volt belátnom, hogy el kell hagynom ezt a helyet, nem maradhatok itt tovább.
Elengedtem a könnyeimet fogságukból, majd dadogva próbáltam még talán utolsó mondataimat kinyögni.
- Látom őket valaha?
- Ha velem jössz… talán soha.
- Akkor… had búcsúzzak legalább el!
- Szerintem sokkal nehezebb lenne velem jönnöd…
- Akkor legalább had lássam még utoljára a mosolyukat!
Erik szomorúan tekintett vissza rám… látszott rajta a szánalom irántam, és csak egy sóhaj volt a válasza.
- Hát rendben… Gyere!
A köpenye hirtelen lángra lobbant, s a finom anyag, ami tollakká vált rögtön beterítette az egész testét, ami már főnix alakban tündökölt, majd én is követtem őt rögvest, és már az egekben szálltunk.
Elrepültünk felettük. A tábortűz lángjai a magasba nyúltak, és körben gyerekek jártak táncot, a farkaskák pedig adták a ritmust, és énekeltek a szülőkkel együtt egy ismerős mondókát.
Tény… azokat a boldog arcokat, amiket most utoljára láttam, sohasem fogom elfelejteni… bárcsak ne tűnne fel nekik soha, hogy eltűntem hirtelen… olyan szívesen kitörölném az emlékeiket rólam… bár ne kellene a saját érdekükben elmennem. Hiányozni fog minden.
- Köszönöm! La Push… - ejtettem ki a számon az üresnek hangzó szavakat, de ebben minden benne volt… minden, amit eddig kaptam ettől a kis városkától, és a lakóitól – Egy valamit azért tisztázzunk! – szólítottam meg Eriket – Nem megyek hozzád! – jelentettem ki, mire ő felkacagott.
- Még majd eldöntöd, amikor oda értünk! – válaszolta vidáman – Most viszont jó lenne ha arra koncentrálnál, amit én csinálok! – Csak szorosan gyere mögöttem!
Én erre már csak bólintani tudtam.
Egyre magasabbra és magasabbra repültünk, egésze addig, amíg meg nem láttuk a Napot, a Földet, és a holdat is egyszerre, majd Erik hirtelen zuhanórepülésbe váltott vissza a Földre…
- Figyelj! Amint közeleg a föld, eszméletlen gyorsan kell kapcsolnod, hogy vízszintesbe válts… ez a zuhanás szimplán csak a gyorsuláshoz kell… most sokkal gyorsabbak leszünk a fénynél! – küldte a gondolataimba.
Őszintén? Ezt el sem hittem! Teljesen hülyeséget mond! Olyan nincs, hogy bármi is gyorsabb legyen a fénynél! Lehetetlen!

2 másodperccel később

Hirtelen olyan közel éreztem magam a talajhoz, hogy eltéveszteni sem tudtam volna azt a pillanatot, hogy mikor kell pillanatok alatt 90°-ban fordulni, és tényleg… minden olyan gyorsan történt, hogy felfogni sem volt időm… Amint az agyamig eljutott, hogy „MOST” már egy teljesen másik helyen jártam.
Lebegő szigetek, és sehol gravitáció. A Repülés csak arra jó, hogy eljuss egy pontról a másikra. Kedves kis falvak… vagyis afféleségek voltak a távolban, és rengeteg volt a toll, ami olyan volt, mint az enyém. Voltak kisebb nagyobb főnixek, és volt akin valamilyen más szín is volt a tollán.
- Hát… megérkeztünk a birodalmamba! – szólított meg Erik, és már mellettem is termett, hisz eddig mindvégig előttem száguldott.
- Azta.
Nem tudtam többet kinyögni… elállt teljesen a szavam. Pár másodperce még az én kis megszokott erdőmben voltam, és most…
De hát hogy is írjam le ezt a tájat? Mindent lángvörös borított… égbolt… hát… nem tudom hogy van a teteje, alja, vége vagy eleje ennek a birodalomnak, hiszen mindent kisebb lebegő szigetek borítottak.
- Mondd Erik! Miért van az, hogy néhány madárnak van más szín is a tollában ami nem piros? – kérdeztem, miközben… hát… hogy is fejezzem ki magam… sétarepültünk bizonyára a célunk felé.
- Itt is ugyan úgy vannak külön rangok, mint nálatok. Tudod… olyan, Cégvezető, kisfőnök, dolgozó, meg hasonlók, nos nekünk ez a rang meglátszik a tollunkon.
- És most hova megyünk? És miért borít mindent a vörös? Van itt egyáltalán, hogy égbolt… meg folyó?! Vannak háziállatok? És az, hogy nekem nincs semmi elváltozás a tollammal az azt jelenti, hogy nekem egyáltalán nincs rangom? És neked az a sárga folt lenne a jeled, hogy királyi vér folyik az ereidben Erik?
- Mi ezt királyi lángjelnek hívjuk… És kérlek itt ne hívj Eriknek! Erik herceg vagyok!
- Jajj máris de nagy lett a szád, hogy biztonságban vagy.
- Héj! Ezt azért mondtam, mert figyelnek minket folyamatosan! Itt olyan vagyok, mint Johnny Depp! Mindenki lesifotós, és azt várják, hogy mikor csinálok valami olyan dolgot amit nem kéne.
- Áh szóval kolonc vagyok?
- Akkor minek hoztalak volna magammal? És örülnék, ha te is kicsit visszafognád magad. Itt már mindenki úgy tekint rád, mint a hercegnőjükre!
- Mi van? – akadtam ki – Mondtam hogy…
- Ezt majd otthon megbeszéljük! – csitított – Siessünk haza! Ebben a tempóban sosem érünk oda – ezzel begyorsított, és megint előttem suhant.
Természetesen út közben egyszer sem kellett senkit kikerülni, hiszen azért mégis egy előkelőség Erik, és nem állhat az útjában senki…
Hát nem mondom király… ennyit a demokráciáról, úgy látszik lemondhatok a szabadságomról. Minden esetre remélem tényleg jól tettem, hogy eljöttem otthonról, és hogy jól vannak a srácok odaát.
Akaratom ellenére is a bátyám jelent meg lelki szemeim előtt… az az arc, amikor úgy nézett rám… amikor már tudta, hogy titkaim vannak, és én mégsem mondtam meg neki.
Hát… ha kívántam valaha bármit is, ennyire még sosem szerettem volna, hogy elfelejtsenek.
Egy hatalmas kastélyt láttam meg a távolban. Ha normál tempóban mentünk volna, talán olyan fél óra múlva értünk volna oda, de mi percek alatt ott teremtünk, és közelebbről sokkal hatalmasabb volt, mint amit fél perce láttam. A kapuja előtt el sem láttam a tetejéig, de nem sokat bámészkodhattam, hogy akár egyszer is megpróbáljam, ugyanis a kapu előtt álló díszben álló személyek, akik emberi alakban voltak időt sem adtak rá. Azon nyomban puszta kezükkel beljebb tolták a több mint 20 méter magas és 50 méter széles csicsás kaput, amin valami jel volt, amit már többször is láttam gyors utam közben, szinte minden ház ajtaján.
- Üdvözöllek Apoy kastélyában!