11. fejezet

Ewer

Avril megfogta a kezemet, és elkezdett húzni úgy, hogy majdhogynem leszakadt a tövétől kezdve, és alig bírtam vele tartani az iramot.
Majd egy aranyos kislányos szobába tolt be, ami olyan volt mint minden kislány álma. Királylányos ágy, rózsaszín függöny, rózsaszín színű fal, rengeteg plüssjáték szétszórva.
Oda is szaladt az egyikhez… ha jól láttam egy szőrös kiskutyát ölelt át rögtön.
- Ezt Erik hozta az emberek világából, amikor először járt ott! – mutatta fel, majd adta ide nekem.
Egy tipikus Hanadeka kutyus volt, a legpuhább és legaranyosabb fajta… fehér fekete kék szemekkel… talán Husky.
- Ezt pedig most kaptam! – szaladt oda egy dobozhoz, ami még be volt csomagolva. – Segítesz kibontani? – kérdezte nagy szemekkel rám nézve, én pedig odasétáltam hozzá, és elvettem a hatalmas dobozt, majd elkezdtem a masnit kikötni. – Ez sosem megy! Nem értem, hogy mit kell meghúzni meg hogy… annyira bonyolultak az emberi dolgok… itt akkor láthatjuk meg mit rejt a meglepetés, ha eljön az ideje… de ezek az emberi dolgok… még akkor sem tudom mi van benne ha erősen koncentrálok.
Csak mosolyogni tudtam rajta… olyan aranyos és kedves volt velem, pedig nagyon megbánthattam. Olyan volt mint egy kislány… bár az is volt.
- Ne tévesszen meg a korom! Azt hallottam hogy itt a 147 éves főnixek ugyan olyanok mint az emberek világában élő 10 alattiak. Ebben a szempontból nagyon csodállak titeket, hogy ilyen gyorsan fejlődtök, míg nekünk rengeteget kell várnunk.
- Nos… igen… kicsit meglepő, hogy sokkal idősebb vagy mint én és mégis olyan kis aranyos éretlen… már elnézést a kifejezésért.
- Semmi baj! Nem sértődök meg! Egyszer egy lány azt mondta nekem, hogy nem akarjak felnőni, ugyanis nagyon jó gyereknek lenni. Ezért is haladok ilyen lassan, és tényleg sokkal jobb. Ha anyára vagy Erikre ránézek olyan rossz érzés látni, hogy nem mosolyognak annyit mint én. – durcázott be Avril, és leült a bizonyára eszméletlen puha agyára.
- Igaza volt. Annyira jó érzés gyereknek lenni… legszívesebben örökké csak a játékon járna az eszem. – mosolyogtam rá, és ő visszamosolygott, de volt abban a mosolyban egy bizonyos szomorúság – Valami rosszat mondtam?
- Nem! Dehogy! Csak emlékeztetsz valakire! Gyere! Csücsülj le mellém! Mesélek valamit! – utasított, és azonnal meg is tettem, amit a kishercegnő kívánt, és azon nyomban el is kezdte – Tudtad hogy Eriknek nem te vagy az első lány, akit kiválasztott a Királynő?
- Hogyan!? De hát… akkor én miért?
- Az a lány legendás… senki sem tudja mi lett vele… vagyis… azt beszélik meghalt, de azt is felvetették, hogy bujkál valahol itt a főnixek világában. Szó szerint körözött személy a mai napig.
- Oh értem… de miért ment el? Ő sem akart hercegnő lenni?
- DEHOGYNEM! Vagyis… ő azt mondta hogy nem, de a szemében látszott hogy annyira örülne neki… Ő volt a legjobb barátnőm. Rengeteg tanácsot adott, és mindig játszott velem, ha ahhoz volt kedvem. Nagyon aranyos volt, viszont mindig olyan gondterheltnek látszott az arca. Szomorú volt, de mindig mosolygott… amíg…
Egyik nap kiabálásra ébredtem fel. A lány és Erik nagyon összevesztek valamin… a mai napig fogalmam sincs hogy min, de ő meg volt róla győződve, hogy úgyis az lesz, hogy ki lesz dobva a palotából, és száműzni fogják. Pedig ez meg se fordult egyikünk fejében sem. Sőt! Annyira örültünk hogy itt van velünk, és annyira szépvolt, és kedves. Nagyon szerette mindenki, de ő küzdött ellenünk. Nem hitte el, hogy itt boldog lehet…
Szóval amint hallottam hogy ezt állítja, rögtön leszaladtam, hogy jól a fejéhez vágjam, hogy de igenis itt kell lennie, mert nincs még egy olyan páratlan példány mint ő.
Amúgy ő csak egy szolgálólány volt, aki azon volt, hogy minél erősebb legyen. A királynő úgy talált rá, hogy mentünk repülni egyet az ország körül, megnézni hogy mi a helyzet. Az első alkalom volt, hogy a falakon kívül jártam, és annyira izgatott voltam… valójában én is vettem észre, hogy milyen ügyesen manőverezik a levegőben, és csodáltam a gyorsaságáért és a kecsességéért, úgy mint anya, ezért rögtön a palotába hozatta őt. Persze Erik azon nyomban beleszeretett, és a király is csillogó szemekkel nézett rá. Már akkor az ország királynője lett, amikor belépett ide. Csodálta minden szobalány, és őr. Az egész személyzet imádta azt a csodálatos kisugárzást, és valóban különleges volt. Csodálatos türkizkék szín volt a szárnyai szélén, amilyet még senki sem látott, de ő maga nem árulta el, hogy mit jelent.
Mindegy… szóval azon a napon… - az arca elhomályosult, pedig eddig csillogó szemekkel, pirulós orcával mesélte egész végig a történetet, amit egyszerűen képtelen voltam félbeszakítani – az a nap végzetes volt. A példaképem… a legjobb barátnőm egy szörnyeteggé változott… nagy, erős főnix alakot öltött, és már-már feketéllett a szárnya a haragtól. A lángjai kék színben lobogtak, mint amilyen a szárnya szélén lévő kék. A kastélyban minden tűz kihunyt, és a türkizkék szín haragosan világította be az előteret.
Csatába kelt apámmal, aki rögtön neki esett, amint látta milyen ereje van. Az az éjszaka… felejthetetlen számomra. Csakhogy nem az egész palotát szétszedték, és porig égette a falakat a kék tűzvihar. Szörnyű volt végignézni, ahogy két csodálatos főnix öli egymást, sírni sem tudtam, csak néztem ki a fejemből rémülten, miközben Anya szárnya alá bújtam.
Majd a hosszas csata egy pillanat alatt ért véget, és mire kinyitottam a szemem, az apámat láttam holtan a padlón. Sehol egy királyi láng, sehol egy meleg fuvallat felőle, majd Erik felrohant velem a szobámba három, velem egykorú testvéremmel együtt, és várta, hogy anya abbahagyja a fájdalmas sírást.
- És a lánnyal mi lett? – kérdeztem, miután öt percig csendben rázódott magában vissza.
- Nem tudjuk… mint már mondtam… már akkor sem láttam, talán csak Erik tud valamit, de nem mond egy szót sem. Sőt! Azóta nem egyszer leszidott, hogy többet ne hozzam fel őt.
- PONTOSAN! Miért kellett elmesélned!? – toppant be a szobába az ifjú dühösen morogva kishúgára.
- Van joga tudni!
- Hát nem muszáj! Az már megtörtént! Mondtam hogy felejtsd el őt!
- Hé! – kiáltottam fel – Most miért ne mondhatta volna el nekem?
- Mert te itt sem voltál! Te nem láttad! Ráadásul semmi közöd hozzá!
- Talán nem láttam, de van szívem, és el tudom képzelni milyen érzés!
- Na pont a sajnálatodra nincs szükségem! Csak legyél jó hercegnő és ennyi!
- Miért nem bírod megérteni, hogy még mindig nem döntöttem el, hogy legyek e vagy sem?!
- Addig úgyse lépsz ki ebből a palotából amíg nem mondasz igent! – förmedt rám, én pedig rendesen hátrahőköltem.
Ez most fenyegetés akart lenni? Erővel akarnak itt tartani? De hát… én azt hittem, hogy sokkal normálisabb…
- Bocsáss meg! Nem úgy értettem! – nézett rám sajnálkozva, bocsánatkérő, rémült szemekkel.
- Hanem?! Akkor hogyan?
- Én csak…
- Cöhh… talán igazad van… tényleg nem kellett volna megtudnom ezt a történetet, mert ki tudja megsajnáltalak volna, és úgy döntöttem volna, hogy oké üsse kő, de most hogy így beszélsz velem, meg így kitörtél felfogtam az egészet! – álltam fel az ágyról haragosan - Úgyse tudnék felérni hozzá igaz?! Tudtam hogy nem kellett volna eljönnöm! Én nem vagyok ide való! Úgyis mindent elszúrok! – mondtam már-már könnyes szemekkel, és elkezdtem rohanni az ajtó felé.
- Várj! Ne hagyj itt! – fogta meg a kezem, és szorította meg, hogy véletlenül se tudjak szabadulni.
Eddig rá se bírtam nézni, viszont ez a kétségbeesett beszédstílus megütötte a fülemet. Ilyen kedvesen, ilyen ijedten még nem hallottam. A szeme könnyekkel lett tele hirtelen, és kegyetlen, szomorú arcot vettem észre, a hideg álarc helyett. Ez az arc valami más volt. Mintha nem is ő lett volna, hanem egy másik, élettel teli, gyengéd srác, aki élvezi az élet minden perceit, még ha azok fájdalmasak is.
Még mindig nem engedte el a kezem. Sőt! Magához rántott, és úgy ölelt, mintha sosem akarna elengedni.
Zokogott, és amikor próbáltam eltolni magamtól, csak még erősebben ölelt. Egy olyan lánc volt a keze, amely elszakíthatatlan, de nem is hallottam tőle semmit, csak a mély bánatot, amely elő-előtört a torka mélyéről egyre gyakrabban, miközben a könnyei patakokba folytak a vállamra.
Az én könnyeim már felszáradtak, már csak értetlenül néztem, és gondolkoztam, hogy vajon most ki lakik abban a rideg, fennköltes srácba, aki minden lány álma bizonyára.
Avril csak mosolyogva figyelte a történteket. És epedezve nézte, ahogy mi ketten kéz a készben állunk.
- Hé… ! – szólaltam meg, és valami olyan poénosat akartam mondani, hogy nem szakítottam vele most vagy valami ilyesmit, de e helyett olyan szavak jöttek ki a száján, amiktől nemcsak én, de Avril is megdöbbent.
- Ne menj el megint! Ewer!