6. fejezet

A csapatunk tagja vagy, voltál, és leszel örökké!

- Én?! Semmit! – válaszoltam ijedten.
A bátyám szája, már éppen új szót formált, amikor a lámpák felgyúltak és a csend egy új formát öltött, miszerint a gépek nagy nehezet bekapcsolódtak, és a sok ujjongás felviharzott.
Kinéztem az ablakon… legalábbis amit még lehetett látni, és észrevettem, hogy az első hónak immáron vége lett.
Ez a jelenség most hatalmas megmentőm volt.
Elindultam ki az ajtón, de még visszanéztem, és figyelmeztettem az éppen csodálkozó bátyámat.
- Erről egy szót sem senkinek!! – figyelmezettem, majd már a telefon mellett is voltam hívni segítséget.
Hamar tárcsáztam a La Pushi és a Forksi rendőrséget, és mind a ketten vártak már a hívásunkra.
- Hallo?! – szólt bele Charlie a telefonba
- Szia Szoffy vagyok! – köszöntöttem, ő pedig nagyon megörült.
- Szoffy!? Jaj de jó! Jól vagytok?! Jacobék már nagyon aggódtak értetek. Máris viszünk segítséget! Eddig is próbáltunk, csak a hóviharban nem nagyon mertünk kimenni, de már indulunk is! Nem sérült meg senki?
- Nem! Mindenki jól van! Csak egy két gyerek fázott meg nagyon! Légyszi szólnál Cralislenak, hogy hozzon magával egy két orvost!? – kérleltem, ő pedig rögtön le is tette, és tárcsázta a klinikát.
Amint végeztem a segítséghívással szaladtam a stúdióba, hogy bemondjam, hogy jön a segítség, és nincs semmi pánik.
Mindenki éjjenezett, és amint meghallották a szirénák hangját szaladtak mind az ajtóhoz, és valamelyik ész nélkül kinyitotta az ajtót.
Mondanom sem kell, hogy persze rögtön beáramlott egy hatalmas hóréteg, de úgy láttam nem kellett senkit leszidni, hisz mindenki rögtön elkezdte a havat ásni… végül is az életükért küzdöttek… akarom mondani a szabadságukért. Azért ez mégis csak érthető.
Hatalmasat sóhajtottam, és előre furakodtam, hogy – mivel én vagyok a legerősebb – segítsek ásni, és fél órába sem telt, mire kijutottunk a szabad levegőre.
Az emberek tengerként áramlottak ki a szállodából, és hatalmas zsivajgás lett. A még egészséges gyerekek elkezdtek játszani a hóban a szülőkkel, és éjjeneztek, hogy rengeteg hó gyűlt össze.
Viszont voltak akik rögtön a mentőkhöz mentek, és Carlisle kedvesen fogadta az ijedt szülőket. Elkezdődtek a vizsgálatok, és a hó elhordás, majd megláttam a farkaskákat, és örömmel futottam Jacob nyakába.
- Jake! – kiáltottam miközben éppen a levegőbe emelkedtem, és ő háromszor megpördített.
- Szoffy! Na végre! Azt hittem már sosem látlak! – szorított magához, majd átadott a többieknek, hogy ők is rendesen megszorongassanak.
Természetesen egyikükön sem volt sapka vagy csizma. A másságukat egyedül a pulcsi rejtette el, amin láttam hogy gyűlölik, hogy rajtuk van, és legszívesebben most azonnal lerángatnák magukról.
- Én is örülök nektek! – szorongattam meg mindenkit, majd hátra néztem, és megláttam egy hideg tekintetet.
Jackson szemei hidegebbek voltak mint a mostani idő, de volt a tekintetében némi kíváncsiság is.
- Miért bámul ennyire a bátyád? – kérdezte Sam komolyan, már-már farkasszemet nézve vele.
- Semmi… menjünk innen… - mondtam, mielőtt kitörne a balhé, de későn szóltam.
- Hé! – hallottam a bátyám hangját mögülem, és tudtam hogy nekem szól, így hátrafordultam – Még beszélünk! – mondta fenyegetve, és most újból ott álltunk, mint amikor úgy féltem tőle… ámde most nem a testemet féltettem… hanem egy egész falka titkát.


Két héttel később…

Dave még mindig nem jött haza… és akármennyire is mondom azt, hogy nem bánom, ez nem így van… valahol belül még érzem hogy össze vagyunk kötve, akármennyire is nem szerelem ez már nálunk. De mindez nem lenne ha nem éreznék iránta hiányérzetet. Hiányzik az ember benne. Hiányzik az, hogy mindig mellettem volt. Hiányzik az, hogy ember létére ő ugyan úgy tudott hatni az emberekre, különleges képessége nélkül is.
És most nem tudom hol van… hogy mit csinál, hogy mire készül, és hogy él e még. Nem tudom mi van vele és ez nagyon irritáló. Azt szeretném, ha hozzá bújhatnék és elsírhatnám neki hogy Billy meghalt, és ő megvigasztalna és tudatná velem, hogy ő nem halt meg, hiszen itt van velem mindig… bent a szívemben, de így hogy higgyem el, ha nincs ki elmondja, vagy leírja.
Fáj a hiány, hisz a szívemhez két legkedvesebb személyt vesztettem el, és bár volt időm kiheverni eddig is, képtelen vagyok rá. Nem tudom kitörölni a szívemből a fájdalmat, hogy már nincs kivel megbeszélni azokat a dolgokat, amiket eddig csak nekik mondtam el.
- Valami baj van? – kérdezte Jacob átülve mellém.
- Nem! Nincs semmi! – mondtam automatikusan.
Irritált hogy most leült mellém, és nem Miranda mellett gubbaszt őt kényeztetve.
- Na! Ne kelljen kihúzni belőled! – nógatott de én erre képtelen voltam, hogy neki magyarázkodjak, hisz őt hol érdekli már az, hogy Davebe be voltam vésődve… azt sem tudja milyen egy főnixnek ez az érzés, és hogy milyen érdekes is az, hogy mindez elmúlt emberlétünk alatt.
- Tényleg semmi bajom Jacob! Menj inkább vissza Mirandához.
- Jaja tesó! Ez tudod az én helyem! – jött vissza a tűzhöz Paul két hatalmas tányérral amiből az egyiket a kezembe nyomta, és megláttam hogy tele volt szalonnával meg kenyérrel.
- Ennyit egész nap nem eszek meg! – mondtam ránézve idióta képpel, az ő szája meg leesett és látszottak benne a kajamaradványok amik nagyon undorítóan nézett ki.
- Oké Paul csak zárd be a szád! – fintorgott Jake, majd felállt és jelenték teljes pillantást vetett rám, amitől rám tört az irónia.
Legutóbb a bátyám nézett így rám. Emlékszem akkor mit mondott… hát e miatt nem mentem azóta se haza.
A szüleimmel telefonon keresztül kommunikálok, hogy nem megyek haza egy darabig, de minden nap felhívnak, hogy mi van velem, végül is nem csoda. Aggódnak értem, még ha nem is kellene, de ők azt nem tudják, hogy mi is vagyok valójában.
A hó már rég elolvadt, és egy jó ideje nem esett semmi az égből, aminek nagy részben mindannyian örültünk, hisz könnyebb volt az őrködés.
- Mi van nem eszel? – kérdezte a mellettem ülő tele szájjal, és elkaptam a tekintetemet Jacob szemeiről amik szúrósan rám tapadtak…
Ekkor jutott eszembe, hogy lehet gondolataiban akart üzenni de én nem figyeltem… mindesetre most nem is érdekel, a faggatózása, hisz csak púp lenne a hátamon.
- Figyelj… nem tudom, hogy milyen érzés ez a bevésődés, és hogy milyen is lehet most neked, hogy nincs a közeledben… bizonyára fáj, de nekünk is a haverunk volt, és nekünk is hiányzik. Ne csináld ezt velünk, hogy folyton lógatod az orrod. Lerí az arcodról, hogy számolod a napokat, az órákat, sőt! Még lehet a perceket vagy másodperceket is! Legalább mutass példát. Ne hozd szégyenbe előttünk a főnixeket! – mondta Paul és néhány szó között lenyelte a falatokat a szájában.
Én csak néztem, hogy milyen okos, pedig egyáltalán nem rítt le róla soha, hogy az intelligens egyének közé tartozna, mint például én, ugyanis eddig csak magamat sorolhatom a logikus vérfarkasok közé… legalábbis amíg az voltam.
- Mégis honnan veszed hogy milyenek a főnixek, ha még én, aki valóban főnix sem tudom, hogy milyen a népem… sőt! Azt sem tudom, hogy van e külön fajom! Az oké, hogy volt 3 főnix akik eljöttek, hogy megmondják, hol találom őket, de az istenért is, olyat mondani, hogy „A Napkelte első sugaránál”? Ez egyáltalán nem logikus, hisz a nap nem kel fel! Főleg hogy nincs első sugara. Honnan veszed azt, hogy egyáltalán normális az én világom, ha ennyire tudatlanok. – ordítottam le a fejét, majd szomorúan folytattam – És miből gondolod, hogy én megint bevésődtem? – kérdeztem egy fokkal halkabban – Billy meghalt… ez a természet rendje, hisz ő ember volt, rá hat minden, ami ránk nem. Viszont maga az, hogy egy főnix bevésődik, pláne hogy egy vámpírba ez abszurd… Ki tudja… talán pont ezért történt az egész időutazás… talán pont miatta lett mindennek vége, amiért addig dolgoztam.
Eddig észre sem vettem, hogy mindenki elhallgatott, és szomorúan figyelt engem.
- Szoffy – szólított meg Paul újból – A bevésődés ugyanúgy abszurd úgy, mint mi… ez nem Dave meg a te hibád, hogy Billy elment. Viszont mi tudod hogy miért nem buktunk még ki, és mi már miért nem gyászolunk? Nézz csak rá Jakere! Neki az apja volt… ő nevelte fel és...
- Jakenek ott a bevésődése! Nekem ne dumálj, hogy neki is ugyan olyan nehéz! Neki ott van az, akinek a vállán kisírhatja magát, és nekem? – álltam fel dühömben és éreztem, ahogy a tűz átjárja testem, de még türtőztettem magam.
- Én is egyedül vagyok, és nekem sincs kinek panaszkodnom!
- Neked miért is lenne? Jelentett neked valamit Billy azon kívül, hogy ő is egy családtagod volt a sok közül?
- Igen képzeld! – állt fel ő is remegve a dühtől – A barátom volt ugyanúgy mint neked! Semminél sem jelentett többet neked mint nekem! – mondta kiabálva, és itt elszakadt a cérna…
Nem voltam dühös… inkább megtört, és ezt ő is látta rajtam, így ő is visszavett a mérgéből.
- Tévedsz – suttogtam – Nekem sokkal több volt mint itt bárkinek is – mondtam, de nem tudtam hogy is folytassam. Nem akartam panaszkodni… pont ezt nem akartam, hogy ők is tudjanak minden nyűgömről. Nem bíztam bennük, bár nem tudom miért… hiszen egy másik idősíkban vagyunk, ahol nem hagytak el, és minden ugyanúgy folytatódott, mint ahogy kellett volna.
Én mégsem tudtam velük megosztani mindent, egyedül Billy volt az, aki minden gondolatomról tudott. Csak ő volt, aki tanácsokat tudott adni, és megtanított bízni újra, és most is oly sok kérdés áll előttem mégsem tudom kitől megkérdezni.
- Szoffy – szólított újból, de nem emeltem fel a fejem. Nem akartam befogadni a szavait, és legszívesebben elfutottam volna, de mégsem tettem – Lehet, hogy Billy neked sokkal fontosabb volt, mint itt bármelyikünknek is, és lehet, hogy most te vagy itt a legváltságosabb állapotban, de mint már tudtommal Jacob is elmondta neked. Nem szeretnénk elveszíteni, és nem szeretnénk, ha úgy kezelnél minket, mintha csak most tértünk vissza abból a buliból, amivel téged hátrahagytunk. Akár megtörtént, akár nem mi egy falka vagyunk, akármi is vagy. Mert benned még mindig ott lakozik az a farkas, aki voltál, és akit kiképeztél. Nem szeretnénk ha eltávolodnál tőlünk, és ezt jól vésd az eszedbe!! Te a csapatunk tagja vagy, voltál, és leszel örökké!