4. fejezet

Testvéri Szeretet

Igaz… mióta La Pushba költöztünk alig beszéltünk egymással. Mind a kettőnknek kialakult hamar a baráti kör, és ugyanúgy mint akkor… nem is igazán láttuk egymást, csak futó pillantásokat vetettünk, ami mit sem ért. Régen mennyi mindenen tudtunk veszekedni… még az autóban is veszekedtünk az elején, mielőtt bealudtam… viszont sok szép emlékünk is van. Még általánosban ő volt a legjobb barátom. Mindenből kihúzott, majd jöttek a középiskolás évek, és abból az erős barátságból már nem lett semmi. De akkor legalább még tartottuk a kapcsolatot… nem úgy mint most. Testvéri szeretetünk immáron teljesen elavulni látszott, és nem voltunk mások, mint két távoli ismerős. Tudtuk, hogy van a másik, és semmi több. Semmi jele annak, hogy testvérek lettünk volna valaha.

- Igaz. – válaszoltam kis idő múlva, majd hallgattunk.
Csak ültünk csendesen egy szobába a gyertyafény mellett. Próbáltam odafigyelni arra, amit olvasok, de nem tudtam. A gondolataim elkalandoztak a múltba.
Tisztán emlékszem azokra az időkre, amikor kis ovisként szaladtunk együtt a hintához, és versenyeztünk, hogy ki tudja magasabbra lökni magát. Természetesen sosem tudtunk megegyezni semmin, de mégis szerettük egymást. Sokat veszekedtünk egy-egy játékon, vagy egy utolsó darab chipsen, vagy ropin. Mindig összeverekedtünk érte. Ő húzgálta a hajamat, én pedig ütöttem, csapkodtam, rugdostam.
Általánosban ez megváltozott. Mindig megosztottuk a dolgokat… mikor nem értem el a pultot a büfénél a nyakába vett, és legmagasabbként a pénztáros bácsi mindig engem választott ki, hogy rendeljek, és persze mindig vettem valamit Jacksonnak is.
Amikor a nagymenő lányok belém kötöttek, vagy csúfoltak mindig leoltotta őket, és lassan békén is hagytak. Előttem járt 2 évvel. A történelmet és a földrajzot mindig is nagyon vágta, na meg a magyar irodalmat, míg én a matekot szerettem, és a kémiát. Általában én segítettem neki megoldani a háziját, hiába előttem járt. De volt egy hatalmas erősségünk mindkettőnknek. Az énekórák unalmasan teltek el, hiszen mind a ketten jártunk külön zenetanárhoz.
Aztán amikor leballagott teljesen egyedül maradtam. Otthon sem nagyon foglalkozott velem, sosem jött haza este nyolc előtt, én hiába vártam mindig készen állva a matekházijának elkészítésében.
Volt amikor betanultam neki egy két fuvola, vagy zongoraanyagot, hisz mindig szerettük egymás zenéjét hallgatni. Talán a zene mellett voltak azok a percek, amikor megint ugyanolyanok voltunk. Ugyanúgy kijavítottuk egymás hibáját, és segítettünk egymásnak ugyan úgy, mint amikor még mind a ketten általánosba jártunk.
Már nekem is csak két hét volt a ballagásig, és repesve vártam, hogy leballagjak, és megint egy iskolába járjak a testvéremmel. Az első ballagási próbáról nevetgélve, boldogan mentem haza. Siettem, hogy találkozzak testvéremmel, mielőtt újra elmenne, és nem jönne haza.
Hevesen nyitottam ki az ajtót, és rögtön rontottam is be a szobájába, de zárva volt.
Kopogtam, és kiabáltam a nevét, de csak egy „Tűnj innen Szoffy!” felelet hallatszódott ki.
Nem akartam hinni a fülemnek, és tovább kopogtam kitartóan, mire haragos dobbanásokat hallottam az ajtó mögül, majd az dühösen adta meg magát… de a mögötte lévő ember még dühösebbnek látszott.
- Menj már innen! Menj a barátnőidhez vagy a nagy szerelmedhez! Nem fogtad a jelet? Az ajtó zárva van! – ordította, és értelmetlen, ijedt tekintetem a szeméről az ágyára emeltem amint egy apró mozgást észleltem.
Egy gyönyörű, barna hajú lány feküdt a takaró alatt, és persze így már rögtön vettem mindent.
Nem kellett többet mondania. Szó nélkül rohantam ki a bejárati ajtón, és kerestem valami nyugodt helyet a nagyvárosban, ámde sehol sem találtam olyan zugot, ahol egyedül, halkan tudnék hüppögni.
Az volt az a nap, amikor teljesen megváltozott köztünk minden. Egész nyáron nem beszéltünk. A Ballagásomra sem jött el, mert a barátnőjével randizott a helyett, hogy a kishúgára büszke lenne.
Mikor véget ért a nyár, én félve léptem be az új iskolám kapuin, majd rettegve néztem végig a sok ismeretlen arcon. Nem ismertem senkit, akik köszöntötték a sok elsőst. A testvérem nem jelent meg egy szünetben sem. Hetekig csak otthon láthattam, de csak látni láttam. Még akkor sem szóltunk egymáshoz.
Talán már 3. hónapja jártunk az iskolába, amikor először belém kötöttek, és úgy gondoltam… most nem fogom hagyni magam, nem bújhatok a mögé, akit nem érdeklek, így visszaszájaltam, és csak rosszabb helyzetbe kerültem.
Nem tudtam, hogy mit tettem, ami miatt belém kötöttek. Nem volt senki, aki megtanítsa, hogy ilyenkor jobb hallgatni. Nem volt, aki ellásson tanácsokkal, és sokkal nagyobbak voltak tőlem azok a lányok… ráadásul most újonnan nem csak lányok jöttek. Volt velük vagy öt fiú, és nem ám szálbelek… kigyúrt hatalmas mamlaszok, akiknek a szemükben látszott az, hogy imádnak kötekedni, hogy ők az alfahímek az iskolában.
Hetekig tartott a csata előszele, és már minden felsőbb éves megfordult utánam gúnyos mosollyal, míg a bátyám egyik nap táska nélkül indult el az iskolába elég korán. Láttam, ahogy a táskája le van dobva az ajtó elé a kertbe, de ő maga sehol. Egyedül voltam, hát gondoltam ő baja… biztos még suli előtt elment valahova.
Idegesített, hogy nem beszélünk, és csak egyszer szerettem volna látni, ahogy a szemembe néz, és hozzám szól… vagy nem is az, hogy hozzám szóljon. Csak egy kedves gesztust akartam. Egy biccentést vagy akármit, így hát felkaptam a táskáját, előkaptam a telefonomat, és írtam egy sms-t hogy elviszem a suliba a táskáját, jöjjön érte a terembe, vagy megvárom a suli előtt.
Előre remegett a hasam, hogy mit fog szólni hozzá… féltem hogy leszid vagy nem tetszik majd neki az ötlet, de akkor majd ír vissza, és visszaviszem, de a válasz csak simán egy „OK” betű pár volt, amire megörültem. Első szava hozzám hónapok óta. Boldogan fordultam be a következő sarkon, ahol megláttam a testvéremet és az újonnan szerzett ellenségeimet, ahogy a falnak dőlnek. A tesóm arcán halvány mosoly volt, ahogy a telefonját nézte, majd a mellette lévő csaj a vállába bökött, és vagy húszan felsorakoztak előttem.
Az én pulzusom hamar megugrott, bár a lábam földbe gyökerezett, amikor futni kellett volna.
- Ez az a csaj – hallatszott gúnyosan a tömegből.
- Ő? – kérdezte hitetlenkedve Jackson.
- Ő! – válaszolta ugyanaz a lány, majd mindenki a bátyámra nézett.
Könnyek szöktek a szemembe. El sem akartam hinni, hogy ő is velük van… hogy ő is meg akar gyepálni, ugyanis tudtam, hogy most miért vannak itt. Valószínűleg kék lila folttal megyek haza, ha nem törött karral vagy bordával, de ettől a gondolattól végre megindult a lábam, és amennyire csak tudtam futottam vissza az otthonomba. Ledobtam mindent a hátamról, és a kezemből. A kulcsom szerencsére a zsebembe volt, de semmi más nem volt nálam. Amikor a táskámat elhagytam hallottam, ahogy eltörik benne a telefon, és amint bejutottam az ajtón tudtam, hogy már nem kapom vissza sem a személyimet, sem a könyveimet, a sok rajzról és kottáról pedig jobb ha elfelejtkezek.
Az ajtót duplán bezártam, az ablakokat mind átnéztem, hogy egy se legyen nyitva, és úgy tudtam csak nyugodtan lerogyni a földre sírni, vagy átgondolni ezt az egészet.
Percek sem kellettek, hogy halljam a nagy tömeget, ahogy az ajtómhoz ér, és dörömbölnek be a házba.
- Szoffy! Kérlek! Én vagyok! Engedj be nem bántunk! – kiabált a másik oldalról a bátyám szomorú hangnemben, de tudtam, hogy csak színészkedik. – Szoffy! – kiáltott megint, majd hallatszott a kulcscsomó csörgése, mire rájöttem hogy neki is van kulcsa házhoz.
Eszeveszetten rohantam végig a házon, hol tudnék elbújni, majd a legrosszabb helyet választottam, ahova sosem mertem bemenni. A padlás volt az egyetlen hely, ahol biztos hogy nem találnak meg, mert a bátyám tudja, hogy oda sosem mertem felmenni a szellemek miatt.
Hatalmas bátorságot kellett vennem, mégis megtettem. Felkapaszkodtam a lépcsőn, és halkan zártam be az ajtót, majd lábujjhegyen mentem végig a sok limlom között érdekes zajokat hallva a földszintről, és a szellemektől, ugyanis már akkor jól tudtam, hogy igenis vannak szellemek, és odafent, csak még jobban rettegtem tőlük, de inkább ők, mint az a sok gonosz ember.
Hallottam, ahogy keresnek, és ahogy a bátyám teljesen meg van győződve, hogy ide aztán nem jöttem fel, majd a barátainak hangját már nem hallottam. A kis ablakból néztem óvatosan, ahogy elmennek, és látszott az arcukon a rémület. Hogy mitől féltek nem tudom, de nem is érdekelt. Már csak egy valami miatt kellett rettegnem, de akkor sem mertem kimenni, amíg van itthon valaki a házba, és bizony a bátyám nem adta fel a kutatást, de a hívogatása nem hatott meg. Sőt! Lassan a pityergésben el is aludtam idefent, ahol senki nem talál rám.
Szirénák hangjára ébredtem fel, és meglepetten vettem észre, hogy még mindig nedves az arcom. Rendőrautók álltak a ház előtt, majd kinyílt az ajtó, és amilyen kicsire csak tudtam, összekuporodtam.
Még mindig féltem, még ha nem is voltak már itt azok a gonosz emberek… legalábbis nem hallottam a hangjukat, csak a rendőrökét, és tudtam, hogy ők nem bántanának, de akkor is rettegtem, hogy mit fogok én még kapni.
- Szia! – szólt kedvesen egy ismeretlen férfihang, amint meglátott, és lassan felém közeledett.
Én nem válaszoltam, csak egyre jobban nyomtam magam hátrafele, még akkor is, ha nem volt más mögöttem csak a csupasz fal.
- Ne félj tőlem! Joseph Amstron őrmester vagyok! A szüleid már nagyon aggódnak miattad.
- Anyáék itthon vannak? – kérdeztem hirtelen megörülve az információtól.
- Igen! Gyere csak! – nyújtotta felém a kezét, mire én félve elfogattam, és segített felállni. – Bírsz jönni kislány?
- Persze! – válaszoltam bátortalanul.
Mikor leért a padlásról az őrmester hatalmasat kiáltott, hogy megvagyok, és még le sem értem a lépcsőn, amikor anyák már lóhalálában futottak hozzám, és a nyakukba ugrottam.
Boldog voltam, hogy itthon vannak, és már biztonságba vagyok. Anya agyon hálálkodott, minden szépet mondott a serifnek, és minden jóval ellátta.
Már estefelé járt, amikor a serifék is elmentek már, és hárman éppen beszéltük, hogy miért bújtam el, és hogy mertem felmenni a padlásra.
Természetesen inkább azt meséltem nekik, hogy úgy döntöttem, hogy le akarom győzni a félelmeimet – ami félig meddig igaz is volt.
- Aztán egy dobozt véletlenül meglöktem a lábammal ami leesett, és annyira megijedtem, hogy megugrottam, és beverhettem a fejemet… - meséltem a konyhában, már-már teljesen lehiggadva, mikor a tesóm lóhalálában tört be az ajtón, de amint meglátott azon nyomban megállt, mintha csak szoborrá vált volna.
- Van fogalmad mennyire aggódtam érted?! – üvöltötte le a fejemet, én pedig automatikusan hátraléptem.
Ijedt tekintettel néztem rá, és újból elkezdtem remegni. Ő is meg akar verni!
- Szoffy… - jött előrébb, én pedig ugyanúgy távolodtam tőle.
Csak néztünk egymás szemébe. Vártam, hogy mi a következő lépése, de nem szólt, és nem csinált semmit. Csak üresen nézett a mélykék szemembe, majd újból lépett egyet, én pedig rögtön elkezdtem futni fel a szobámba, és meg sem álltam, amíg csukott ajtók, ablakok között nem lehettem.
Még mindig ugyanúgy rettegtem tőle, mint a barátaitól. Rettegtem a saját testvéremtől.
Innentől kezdve minden nap megvártam, amíg el nem megy, és más útvonalon közlekedtem. Sosem mentem ugyan ott, és ezért néha el is késtem az iskolából. Én lettem az, aki mindig késik, és ki sem jön a tanteremből, vagy ha a folyosón mászkáltam is, mindig a tanárok között mentem el, hogyha baj lenne, tudjak nekik szólni. Az eredményeim rohamosan csúsztak le a lejtőn, és az osztályban senki sem szólt hozzám bezártságom miatt. Egyedül Byronékkal éreztem jól magam, és én sem mentem haza suli után, hanem rögtön a barátaim meleg, körülölelő szeretetéhez menekültem… nem mondtam nekik semmit abból ami történt, ők még mindig ugyanúgy láttak.
Egyik napon suliba menet újra azon az útvonalon mentem, mint akkor. A betört képernyőjű, ámde még működőképes telefonom csengett egyet, és rögtön elő is vettem, hogy elolvassam a kapott sms-t. Az egyik osztálytársam írta, hogy aznap nem volt suli, mert a tanároknak valami rendkívüli értekezlet van a karácsonnyal kapcsolatban.
Na gondoltam, ha már nem megyek suliba, azért a boltba beugrom mégis egy péksüteményért, így válaszolva az sms-re tovább mentem, és nekiütköztem valakinek.
- Bocsánat! – néztem fel a telefonomból, és amint megláttam kinek is mentem neki a lábam már vitt is volna tovább, de megfogta a karom, és nem engedett tovább.
- Várj! Szoffy! – kérlelt szomorúan, és nem tehettem mást. Tudtam, hogy nem tudok kiszabadulni a szorításából, így muszáj volt ott lennem mellette, de nem néztem rá. Sírni kezdtem az előtört gondolataim miatt. – Húgi nem bántalak!
- Nem vagyok a húgod! - hüppögtem dühösen – Nem vagy már a bátyám! Elárultál! – bőgtem, és azon nyomban összerogytam.
- Ez nem igaz! Én… én nem tudta…
- Mi lesz már?! – vágtam a szavába – Essünk túl rajta aztán hagyjál békén, vagy mit tudjam én mit akarsz velem csinálni, csak verj agyon kit érdekel! Csak csináld már! – könyörögtem, és letérdelt hozzám, majd felemelte a kezét, mire becsuktam a szemem.
- Hé nem bántalak! Ne félj tőlem! – kérlelt. – Mégis hogy juthatott eszedbe ilyen, hogy bántanálak?
- Hiszen azok a…
- Ők nem tudták hogy ki vagy.
- Persze… - duzzogtam tovább.
- Hó! Hallgass meg! Nem bántottunk volna senkit. Félreértés történt. Az egyik haveromba belekötött egy csaj, akire nagyon hasonlítasz. Azt hitték ő vagy! Ők még nem ismertek.
- Miért te ismersz?! – néztem haragosan a szemébe könnyekkel küszködve – Amióta van az a csaj rám sem nézel! Hozzám sem szólsz, és meg sem említesz… általános óta nem is foglalkozol velem… nem jössz a zongorához, hogyha gyakorlok és nem javítod ki a hibáimat. Nem is kérsz segítséget semmiben, én pedig bukásra állok töriből, mert nincs ki elmagyarázza. És még te nevezed magad testvéremnek?! Azt sem tudod, hogy élek e még, ráadásul még képes lettél volna megverni, ha nem látod, hogy én vagyok.. Kíváncsi vagyok észrevetted e, hogy fufrum lett, vagy hogy egyáltalán ugyanabba a suliba járok ahova te. Simán mehetnénk együtt is, de te azt sem tudod hogy létezem!
- De… tudom hogy létezel, és én sem akartam ezt… azt gondoltam biztosan haragszol az után a nap után… hozzám sem szóltál, és akármennyire láttam olykor a szomorú, könyörgő szemeidet, amikor néhány fényképet nézegetsz, nem akartam róla tudomást venni. Tudtam, hogy olyannak szeretnél, amilyen általánosban voltam, de többé nem lehetek az. Megváltoztam, bandavezér lettem, és új barátaim vannak, de ugyan úgy szeretlek, és féltelek. Mindig ott voltam a távolban. Figyeltelek szünetekbe, amikor csak tudtalak, hogy kivel barátkozol, és hogy milyenek az osztálytársaid. Belepillantottam a ballagásodba is, és első napon, amikor beléptél a suliba a másodikról addig el nem mentem, amíg nem találtad az új helyed.
- És… és ennyi miatt nem jöttél oda hozzám?! Van fogalmad róla, hogy mennyire szerettem volna veled beszélni?!
- Igen… amikor azt az SMS-t írtad már tudtam, hogy neked is eleged lehet a hallgatásból. Jól esett, hogy írtál, és hogy ennyivel akarsz kedveskedni… nem kellett volna így elsülnie… - fejezte be a vitát.
Beletelt egy kis időbe, amíg felfogtam a szavait… hogy nem akart olyan mogorva lenni velem… és hogy sosem vettem észre, hogy ott van néhanapján a sarkamban. Nem gondoltam volna…
- Ti beszélgettek? – szólalt meg a semmiből feltűnő Byron, és amint felnéztem rá, az a hatalmas mosoly nézett vissza rám.
Mosolyogva néztem rá a bátyámra, és hónapok óta először, megöleltük egymást, és hópelyhek kezdtek hullani az égből.
- Az első hó! – néztünk fel Jackson és én az égbe egymás karjaiban, majd egymásra tekintettünk, és szorosabban megöleltük egymást újból… Akkor újra éreztem azt az érzést, ami nem volt más, mint az elszakíthatatlan testvéri szeretet.