Utoljár ;) csak hogy beinduljon a történet! Viszont mostantól kötelező 2 komment :))
Egy teljesen más világ
- Azt hiszed, hogy ezzel egyedül te vagy így? – kérdezte Jacob belevágva a szavamba – Nem te vagy egyedül, aki elmondott neki mindent. Minden gondolatát és érzelmét. Ő nem csak neked olyan fontos, hanem mindannyiunknak.
- Tessék? – szólalt fel Embry. – ezek szerint mindenki szennyesládának használta őt? – kérdezte felháborodottan, és az ezt következendő hallgatásban benne volt némi egyetértés is és döbbenet.
- Ezt el sem hiszem… - szólalt meg Leah is.
Adtam a barátnőm szavára… ez tényleg hihetetlen, hogy voltunk ilyen pofátlanok, és mi mindannyian őt kerestük meg amikor valami kínunk volt, és nem bíztunk a falkában… ezek szerint nem csak én voltam egyedül, de vajon ők miért nem mondtak el nekem vagy akármi másnak bármit?
Miért mindent Billyre zúdítottunk, és ő miért nem küldött el minket, hogy egymással beszéljük meg ezt, ne pedig vele… ő hogy bírta úgy, hogy közben sosem panaszkodott? Talán erre várt? Hogy egyszer mi magunk jöjjünk rá, hogy nem csak ő van a világon?
- Álljon meg a menet! – szólalt fel a legfiatalabbikunk – Ti titkoltatok valamit előlem? – kérdezte felháborodottan, amire persze rögtön oldotta a hangulatot.
- Még szép! Pont neked nem mondtunk el semmi érdekeset.
- Na de… háh! Na szépek vagytok! De miért pont nekem amikor én vagyok a legmegbízhatóbb?
- Azért mert kicsi vagy! – nyomott a fejére Sam egy barackot, amire a gyerek arca előtört mérges gyerek arcra és úgy hisztizett tovább.
- Nem vagyok kicsi!! Már felnőtt farkas vagyok! – mondta a magáét amire természetesen elnevettük magunkat.
- Igaza van – mondtam komolyan, hiszen ez tényleg így van…
- Mi van? Te időközbe elfelejtetted, hogy még a 18at sem lépte át? – kérdezte Quil.
- Nem azért, de ti is többet tudtatok 16 évesen, mint ami megengedett.
- Az egy dolog! Attól még kicsi hozzá.
- Hát… sokkal érettebb mint ti – mondtam mosolyogva – hiszen ha ezt csinálom – mentem oda Embryhez, de közben mindvégig a falka többi tagját figyeltem, és levágtam neki egy nyakast, mire rögtön átváltozott, és képtelen voltam én is főnixé alakulni – ez történik! – fejeztem be, majd elkezdődött a csata.
A farkaskák is mind átváltoztak, és hallottam hogy egyként gondolkodnak… mind Embry oldalán álltak, kivéve egy valakit. Sethet.
Míg én a levegőbe emelkedtem mindenki a fiatalabbra támadt.
- Hát persze… mindig a gyengébbet – küldtem egy gondolatot Sethnek, hisz senki más nem láthatta azt, amit én, ha nem akartam.
Miután meghallottam a kicsitől az első nyüszítést jobbnak láttam, ha én is beszállok a játékba.
Lendületet vettem, és szélsebesen bevetettem magam az erdőbe.
A fák között szellemként suhantam, hisz még mindig ugyanúgy tudtam, hogy melyik fa hol található és milyen magas - nem hiába volt többhónapos egyedüli kiképzésem – így könnyen tudtam mozogni a La Pushi erdőben.
Csak úgy cikáztam, míg a testemmel össze vissza dülöngéltem és úgy csapdostam, hogy egy faágat se verjek le, majd mikor megláttam a falkát egy újabb gondolatot küldtem Seth felé.
- Megjött a segítség pajtás! – üzentem, mire ő megtántorodott és egyre jobban küzdött…
Akaratlanul is eszembe jutottak az emlékek, ahogy egyszer Mirandát védtük.
Hogy abban a csatában mennyi együttműködés és összetartás volt… bárcsak most is ezt érezném a többiek felől.
Majd megéreztem valamit… éreztem Dave illatát, de mégsem az övé volt… vagy mégis?
A csapat olyan 3 perc után abbahagyta a játékot, mikor észrevették, hogy nagyon mereven figyelek.
Nem hagyott nyugodni ez az illat és úgy döntöttem utánajárok, így hát felemelkedtem, és az illat irányába szárnyaltam.
Persze nem is kellett sokáig repülnöm, rögtön megláttam az öbölben lévő vámpírokat, és megéreztem azt a tömény vámpír illatot, és nem tartott sokáig, míg észre nem vettem őt.
Dave azzal a 20-30 vámpírral állt, és vártak az eget kémlelve, majd mikor észrevettek, némán felém mutatott.
Gondoltam leereszkedek, és megkérdezem hogy hogy kerül ide a barátaival együtt, de nem tellett sok időbe, míg azok az öntelt, rosszalló mosolyok megjelentek az arcukon.
Ámde az sem, hogy rám figyeljen az a 30 szempár… sokan elindultak az erőd felé, de Dave és még öt vámpírharcos az öbölben maradt.
Végre úgy éreztem beszélhetek végre vele, hogy mi újság van meg hasonlók, ámde amint a lábamat víz érte, Dave két társa felém kezdett futni villám léptekkel, és épphogy el tudtam őket kerülni.
- Dave! – kiáltottam a nevét, de ő csak hűvösen, komolyan nézett felém, ahogy menekülök a társai elől – Dave! – szólítottam újból – Mi a fene van? – kérdeztem, még mindig emberi alakomban, de az egyik vámpír, mikor ugrottam egyet elkapta a lábamat, és majdnem hogy pofára estem, de e helyett átváltoztam fehér farkassá és kicsúsztam a kezei közül.
Amint átváltoztam a többiek gondolatai áradtak a fejembe.
Hirtelen támadás érte őket, és mindannyian már csak az életükért küzdöttek, nem is a város épségéért. Túlerőben voltak, és semmi esélyt nem láttam, és ezt nem bírtam nézni.
Hamar visszaváltoztam tollas madárrá, és a szelek szárnyán indultam erősítésnek. Küldtem egy két gondolatfoszlányt, hogy tereljék őket a tisztásra, hogy tudjak én is támadni, addig pedig szólok Cullenéknek.
Sam hamar válaszolt, én pedig amilyen gyorsan tudtam száguldottam segítségért, és reméltem, hogy nem felejtik el, hogy mi már nem ellenségek vagyunk, hanem barátok… reménykedtem hogy nem felejtették el azokat a tábortüzes estéket, reméltem, hogy nekik nem az az ellenségeskedés maradt meg, mint legbelül bennem, hiszen én magam is tudtam jól, hogy azt veszem valóságnak, még ha az csak egy álomnak titulálható is.
Persze a segítséget meg is kaptuk, és azonnal rohantunk is vissza a többiekhez, de addigra már a farkasok Dave képessége alatt voltak.
Nem hittem hirtelen a szememnek… nem igaz hogy ezt megint el kell játszani, és nem tudom, hogy most vajon Dave meddig ment el. Vajon mi lesz a vége a játéknak? És ha… ha megint meg akarja őket ölni? Most hogy vehetném rá hogy mégse?
Mindenesetre most mindent Cullenékre hagytam… tudtam hogy kit keresek, és tudtam, hogy mit kell tennem, még ha kétséges is volt.
Egy magas ponton kell lennie, ahol lát mindent, de hol lehet? Még az illatát sem érzem pontosan, hiszen itt mindenki Salvatore.
Mindenesetre egyre feljebb és feljebb emelkedtem, hogy hátha meglátom valahol… hátha megérzem.
Hiszen… mégiscsak a bevésődésem volt… nem lehet így vége.
Átkutattam a környező magasabb pontokat a magasból, de sehol nem találtam senkit, majd megint megéreztem egy illatfoszlányt… Magasabbról jött, mint amilyen magasan én voltam. De… de hogyan???
Éreztem hogy valami közeledik, és azt is hogy ez Dave. Északnyugat felől jött vagy 100 méterrel felettem, de nem láttam semmit, csak éreztem amint elsuhant mellettem Dave illata, és nem is totojáztam, azon nyomban az illat felé indultam, és amint hirtelen a szemem elé tárult, ahogy engem vár az öbölben, ott ahol először megláttam, csak lebegni mertem. Nem tudtam hogy leszálljak–e, vagy ne. Nem tudtam hirtelen semmit, hogy mit csináljak, vagy most vajon le ereszkedhetek-e, vagy egyáltalán beszélni lehet e vele.
Hirtelen a komoly arca eltűnt, és előtört a mosolygó, kedves Dave, akit megismertem. Az az arc, amit mindig annyira szerettem… az a hívogató.
Egy kicsit hezitáltam, hogy mit tegyek, de nem kellett sokat várni, hogy eldöntsem, hogy MOST lehet vele beszélni, így hát lejjebb szálltam, hagytam hogy a vízcseppek átváltoztassanak vörös tollruhámba, és felé futottam.
- Dave! – szólítottam meg, és biztos voltam, hogy most már válaszolni is fog, hiszen visszatért! – Mi a fene folyik itt?
- Semmi érdekes… bocsáss meg. Nem akartalak megrémiszteni.
- Megrémiszteni?? Tudod te mit csináltál? Hetekre eltűnsz aztán amikor megérzem az illatod azt kell látnom, hogy ráuszítasz egy vámpírsereget a barátaidra! Mond mit akarsz ezzel kezdeni??? – háborodtam fel.
- Hát… csak annyit hogy… - kezdett bele, viszont láttam, hogy nem nagyon tudja kinyögni.
- Mit? És miért nem hívod most rögtön vissza csapatod? Mi van veled?
- Tudod célom volt azzal, hogy a barátaimmal jöttem. Tudtam hogy semmi esélyük a barátaidnak ellenük, főleg ha én irányítok…
- Mi van? – kérdtem kicsit rémültem, és akkor észrevettem valamit…
A szeme. Az a mély kék szempár.
Hirtelen a sírás tört rám, de erős próbáltam maradni… a szeme…
- Visszahívom a csapatodat, ha velem tartasz, és nem maradsz itt La Pusht védelmezni. – nyögte ki végül.
- Ki vagy te? – kérdeztem hidegen. Már tudtam hogy ez nem Dave… már akkor amikor mélyen belenéztem a szemébe – Ki a franc vagy??? – kiabáltam, de ő csak elmosolyodott kajlán.
- Hát Dave! Ki más lennék?
- Mit akarsz ettől a várostól? És ki vagy te?
- Nem hallottad? Hát Dave! Nem látod? Én vagyok az!
- A francokat vagy te Dave! Ha te ő lennél akkor…
Már nem tudtam tovább folytatni a mondatomat, a karomba hirtelen karmok ágyazódtak be, és épphogy sikerült gyorsan lehajolni, hogy Paul le ne harapja a fejemet.
Azonnal láttam Paul gondolatait. Azt látta, hogy ellenség vagyok.
- Szoffy! Kérlek menekülj! – hallottam meg Dave gondolatát, és a fejemet nem tudtam nem felé fordítani.
Az arca is változott rögtön, komolyabb lett és gondterheltebb, majd szigorún szólt Paulnak.
- Ölj! – mondta hűvösen, és akkor kaptam észbe, hogy most hatalmas hibát követtem el.
Amint Paul felé kaptam a fejem, már a torkát láttam, ámde valami különös módon valami ellökte őt, így nem tudott bennem kárt tenni.
Az biztos hogy az ütő megállt bennem, és egy fél percig megmoccanni sem tudtam a rengeteg kérdéstől, és a hirtelen halálfélelmemtől, majd amint levegőt mertem venni, körülnéztem, először is azt vettem észre, ahogy egy hozzám hasonló főnix a levegőben egy másik, fekete főnixel küzd, eszméletlen sebességgel, majd Paul nyüszítése keltette fel a figyelmemet, akin azt láttam, hogy saját magával küzd. Azok ellen a képek ellen, amiket bediktáltak a fejébe… már tisztán látott de mégsem teljesen, de nem tudtam miért, majd Dave keserves ordítása a szívembe szúrt.
Dave a fejét fogta, és a mozdulatai kuszák voltak, ő is ugyanúgy küzdött a magával, viszont nem láttam a fejébe. Csak azt éreztem, hogy küzd két érzés ellen semmi mást, de mi a fene folyhat itt?
Hirtelen változott meg minden.
A vámpírcsapatok pillanatok alatt az öbölben teremtek, Dave pedig gondterhelt, fejjel irányította őket visszavonulásra, majd eltűnt a seregével együtt.
Csak bámultam arra, amerre mentek. Nem tudtam felfogni a történteket… képtelen voltam rá. Mi volt ez az egész Davvel? Az a gondolatfoszlány… ahogy gondolatokat küldött, de mégis hogy a fenébe képes ilyenre? Hiszen ezt csak én tudom, és ahogy küzdött…
Az az arc még mindig szemem előtt volt. Mint akinek rettenetesen fáj a feje, és egyik kezével az egyik szemét eltakarta.
És a szeme… a szeme… - Zöld volt… – mondtam ki öntudatlan, és próbáltam felfogni… próbáltam visszaemlékezni, azokra a rideg szemekre, de elég nehezen ment úgy, hogy megszoktam a meleg, kék szemeit.
- Igen. Egy erős kadilman képes irányítani akárkit. Nem a barátod hibája. Bizonyára valamikor elkapta, de erről még bőven tudnék beszélni. Mindenesetre egy biztos. Rád vadászik! – mondta Erik mellém lépdelve. – Tudod… ez nem az a világ, amiről ti akármit is tudnátok. Még a negyedét sem ismeritek. Ez egy teljesen más világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése