Sokkal több vagy számomra
Nincs ki békítse a háborgó lelkeket… nem tudni, hogy mikor veszünk össze megint, és hogy békülünk majd ki. Ki tudja!? Talán már most várhatom azokat a gúnyos szavakat, amik talán ha nem is igazak… mégis úgy fogom érezni „Igen! Ezt én tettem!”
Hűvös vasárnap délután volt, mikor anyukám bekopogtatott.
- Igen?! – kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- Szívem! Gyere ki kérlek! Nem ettél már hetek óta semmit… ki sem jöttél a szobából. – mondta kegyetlen megbántottsággal, és megesett a szívem. Biztos aggódik értem.
- Ettem… - füllentettem – Még volt a szobámban pár csoki, meg Chips… a víz pedig minden csapból folyik. – válaszoltam kissé kedvesebb hangnemben… azért mégsem szeretném, ha annyira aggódna.
- Kérlek kicsim! – könyörgött tovább – Jacob már nem is tudom hányszor járt itt. Láttam rajta, hogy valami nagyon bántja, de végül mindig elmegy pár óra várakozás után. Most is itt van lent! – mondta, és erre már nem válaszoltam.
A kényelmes sarokból felálltam, kinyújtóztattam a már teljesen elernyedt izmaimat, és a kulcsot elfordítottam a zárban.
Anya mosolyogva fogadott, de mégis kíváncsisággal és aggódással, de nem szólt semmit. Nem faggatott és nem szidott le. Tudta mikor kell hallgatni. Ezért is szerettem annyira.
- Na azért megnyugodtam, hogy tényleg úgy látom semmi bajod nincs – vigyorgott, mire én is megerőltettem magam egy halvány mosolyra, majd kikerültem, és elkezdtem lefelé ugrálni a lépcsőn.
Jake szeme rögtön megakadt rajtam, amint meglátott, és szerintem messziről érezte az illatomat, ahogy az ajtó nyitásával kiáramlott a szálloda légterébe, sőt! Talán hallgatózott is.
Amint leértem a sima talajra komolyan ránéztem, és kiindultam a szabadba.
Lassú léptekkel haladtam a nedves talajon. A fák már-már pucéran álltak jót magukért, és az élet teljesen elhagyta az erdőt. Se madárcsicsergés… se mókusok. Az erdő felkészült teljesen az első hóra. Makkot egy darabot nem lehetett látni sehol, se magvakat.
Hideg szellő hordozta magával a messzi hangokat, ahogy a farkasok lába alatt az avar fel-felcsap, és ahogy Jacob mögöttem halad. Ő sem lehet elég csendes, hogy ezt ne szúrjam ki. Hallottam a szíve dobogását, és a lélegzetét, de a gondolatait kizártam magamból. Nem akartam azt, hogy a sírás újból kerülgessen. Már azt sem tudom, hogy van e bennem még víz, hisz tényleg hetek óta nem került semmi a szervezetembe. Nem voltam se éhes, se szomjas… csak a sírástól fáradtam el sok idő után, majd azok a léptek gyorsulni kezdtek, és éreztem, hogy itt van az a pont, amikor eldöntöm végleg, hogy mindent megteszek azért, hogy megtaláljam azt a bizonyos országot, ahol azok a főnixek élnek.
A léptek egyre közelebbiek lettek, és már levegőt sem mertem venni, amikor hirtelen hátulról megölelt.
A fejét a nyakamba fúrta, és most már a saját bőrömön éreztem a létezését.
- Nem akarom! – szólalt meg – Nem akarom, hogy eltaszítsd magad tőlünk! – fejezte be, és nagyon meglepődtem.
- Lehet hogy te nem akarod, de én nem tudok ekkora bűntudattal a szemedbe nézni. – feleltem szomorúan, mire ő rögtön tudta, mire értem.
- Nem te vagy a hibás…!
- De én vagyok! Én nem változtattam meg tökéletesen a múltat. Nem is akartam megváltoztatni. Szinte minden jó volt. Sikerült túltennünk magunkat Billy halálán, erre most hallod ezt? Az erdő is sír! És erről én tehetek!
- Nem hagyom, hogy magadat hibáztasd azért, amiről nem tehetsz! Így is úgy is megtörtént volna egyszer.
- De mind a kétszer én tehettem róla! Ha nem…
- Ne ostorozd már ennyire önmagadat! Tudd meg, hogy mindenki ettől fél! Ettől tart, hogy teljesen magadba zuhansz, hisz te mindent élettel telivé tettél Billyvel! Ti voltatok azok, akik megtanítottak mindenre.
- Mindenki? – kérdeztem meglepődve, mire minden farkas megjelent előttem, és a Cullen család is.
- Nem veszíthetünk el Szoffy! Te vagy a múltunk, és a jelenünk! Te tettél azzá, akik most vagyunk, és még annyi a tanulnivaló! – szólalt meg Seth.
- Utáljuk, hogy ennyire nem vagy velünk!
- Tudjuk hogy fáj a hiány, hisz mi is szenvedünk, de legalább te maradj itt velünk! – kérlelt Sam Embry szavait kéréssé varázsolva, én pedig nem tudtam mást, csak megadni magam.
Nem tudtam mit mondhatnék… nem volt semmi, ami visszatartott volna újra a normális élettől, csak a veszteség, amit ha nem heverünk ki, újabb veszteségeket szülhet maga után…. Hisz már azt az időt sem nyerhetjük vissza, amit szenvedésre pazaroltam.
Tovább kell lépjek… újból. És megint megszokni a hiányát. Megszűntetni minden negatív érzelmet, így hagyni, hogy a tél kibontakozzon. Hagyni, had tegye a dolgát a természet, és várni a tavasz újjászületését.
Aznap este volt az, amikor hatalmas gyereksikításra ébredtem. A tél eljött, és minden kisgyerek kint ugrándozott az udvaron a lámpa fényében felfelé nyújtózva, hogy hátha elkapnak egy-két hópelyhet.
A szálingózás lassan hóesésre változott, majd reggelre hóvihar támadt. Minden kisgyerek álmosan tapadt az ablaküveghez, ahogy nézték a sok havat, ami szinte elzárt minket a külvilágtól, hisz az ajtókat teljesen eltorlaszolta a megannyi megfagyott vízcsepp.
Már nem is hó esett… ez valami más volt. Talán havas eső, és éreztem a levegőben hogy bizony a hóviharhoz ónos eső csatlakozott.
Szomorúan tekintettem a kicsikre, akik anyuk ölében sírnak, hogy ki akarnak menni, de túl veszélyes volt. Ebben az ítéletidőben könnyen tüdőgyulladást kaphatnak a gyerekek, és minden szülő félti őket.
Már napok óta tart a vihar és az istenért sem akar elállni a hülye hó. Lassan betemeti már az egész házat, és napok óta semmi esélyem nem volt kimenni… azaz kimehettem volna, de túl feltűnő lett volna, ha eltűnök.
A vendégeink a bezártság miatt ingyen maradhattak tovább, vagy aki még épphogy bejutott elláttuk meleg étellel és szobákkal teljesen ingyen. Még mi is rémültek voltunk, hogy mi lesz így egész télen, és gondolkoztunk azon, hogy kitart e az élelem, ha talán egész telet az első hó fogja végigkísérni.
- Ez így nem mehet tovább! – rontott be a bátyám a szobámba, ami ideiglenesen az övé is volt a rengeteg vendég miatt.
- Mit akarsz tenni ellene? Talán van valami különleges képességed?
- Nem nincs!! Pedig most igazán jó lenne. Se telefon, se internet, se TV. Mi lesz velünk egyszerű emberekkel egész télen? Ráadásul egyre rosszabbodik a helyzet!
- Hát én csak abban reménykedek, hogy az a bizonyos romantikus gyertyakészlet amit Rómából rendeltem kitart tavaszig.
- Jó neked könnyebb! Te tudsz olvasni!
- Miért te nem? – néztem rá a vak sötétben, és éreztem hogy ő is elmosolyodik.
- De… vagyis nem… vagyis tudok olvasni csak nincs hozzá kedvem, se idegzetem, hogy más világba képzeljem magam, mikor épp elég érdekes a jelen is. – mondta, mire az erkély felé néztem, majd felhúzott szemöldökkel rá, akár látta akár nem… bizonyára el tudja képzelni.
- Aha… tényleg érdekes! – mondtam, és tovább folytattam a sötétben az olvasást.
- Mi lenne ha gyújtanánk egy gyertyát? Ebben a sötétben elég vacak lenne most megkeresni, és adni egy barackot a bizonyára vágott pofádért és a hangnemedért. – mondta, és éreztem hogy mosolyog, majd meg is gyújtotta azt a bizonyos egy darab gyertyát, hisz eddig nekem nem is jutott eszembe a gyertyagyújtás a kitűnő főnix látásom miatt. - Ehh… - szólalt meg amint meglátta a kezemben a könyvet – te sötétben is képes vagy olvasni? – nevetett.
- Most miért? – kérdeztem.
- Tudod nem hittem volna, hogy lézerszemeid vannak.
- Sok mindent nem tudunk egymásról… - mondtam miközben még mindig mélyen bele voltam mélyülve a könyvembe.
- Igaz! Még sosem beszélgettünk egy jót mióta ideköltöztünk. Semmit sem tudunk egymásról… mintha csak két ismerős lennénk, pedig ennél sokkal több vagy számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése